Birkózó olimpikonból ökölvívó mesteredző
A németladi hentesinast Szegfűnek hívták. De az olimpiáról szóló tudósításokban mindenütt csak így szerepelt a neve: Szekfű. A g betű megváltozott k-ra, az ipszilonból hosszú ű lett. Szegfű ide, Szegfű oda, Somogy első olimpikonjaként jegyzi a sporttörténelem Szegfy Lászlót, aki birkózóként kezdte pályafutását, e sportágban jutott ki az 1932-es ötkarikás játékokra, hogy aztán sportágat váltva már ökölvívásban szerezzen babérokat. Nem a ringben, hiszen egyetlen bokszmeccset sem vívott a kötelek között, hanem bokszedzőként, mely minőségében eljutott a szakma csúcsára: 1961-ben az elsők között kapta meg az ökölvívó mesteredzői címet.
Két olimpián járt
A barcsi járás akkortájt alig néhány száz lakost számláló kisközségében, Szegfy László12 éves volt, amikor a család Kaposvárra költözött. Tizenhat esztendősen lakatosinasnak adták, ő azonban olyan szakmát akart, ahol nem kell éhezni, ezért szülői beleegyezéssel hentestanulónak ment. Az egyik mesterinas egy napon elcsalta birkózóedzésre, és Szegfy ottragadt a "karfiolfülűek" között. 1923-ban már Kaposvár bajnoka volt, 1928-ban kijutott az amszterdami olimpiára, de ott még nem kapott szerepet, viszont légsúlyú magyar bajnokként, és Európa-bajnoki bronzérmesként az 1932-es játékokra már neves versenyzőként utazott ki Los Angelesbe, ahol azonban medált szereznie nem sikerült, noha titokban bízott benne, hogy olimpiai dobogóra állhat. A következő évben még megnyerte harmadik magyar bajnoki titulusát, majd felhagyott a birkózással.
A két nagy szerelem
"A németladi cselédsortól a Los Angeles-i olimpiáig hosszú volt az út - írta a Somogyi Néplap 1977. december 23-i számában. - Kaposvár, amelyhez élete végéig hű maradt, közadakozással küldte ki az olimpiára. Időközben megszerezte az edzői képesítést. És nemcsak birkózásban, hanem az ökölvívásban is. Két nagy szerelem! Talán sohasem tudott közülük igazán választani. És milyen az élet: a birkózó olimpikon az ökölvívó-szorító sarkában ünnepelhette nagyobb edzői sikereit..." Több mint 30 esztendőn át, szűkebb pátriájában, Somogyban edzősködött, kiváló eredménnyel. Válogatottak hosszú sorát nevelte, vezetése alatt a Kaposvári Dózsa a csapatbajnokságban is rangot vívott ki magának.
"Eredetileg is ökölvívó szerettem volna lenni — mesélte a Somogyi Néplapnak, az 1955. november 6-án megjelent interjúban. - Mivel ebben az időben Kaposváron nem volt komoly ökölvívóélet, így hát birkózó lettem. 1935-ben azonban, amikor végleg abbahagytam a birkózást, átnyergeltem az ökölvívószakra. Több tanfolyamon vettem részt és 1940-ben a Testnevelési Főiskolán mester képesítést is szereztem" — emlékezett vissza. Az újság kiemelte, hogy Szegfy László józan életű sportembereket nevelt, vagy háromszázat 20 éves pályafutása alatt. Előbb a KMTE, majd a KDSK, később pedig a Dózsa edzője lett. Volt versenybíró, a Kaposvári Dózsa szaktanácsadója is, ahogyan a megyei néplap hangsúlyozta: "sohasem öklözött versenyszerűen, mégis úgy mozog a szorítóban, mintha tíz évig válogatott lett volna." Hol a birkózószőnyeg szélén tűnt föl ismert alakja, hol a szorító mellett »szorított« tanítványaiért. A válogatottak és a magyar bajnokok egész sorát nevelte, akár két ökölvívó-válogatottat is össze lehetne állítani azokból, akik őt vallották atyamesterüknek. Nemcsak a pillanatnyi sikerekért dolgozott. Olyan utánpótlást nevelt, amely éveken keresztül a legjobb volt az országban."
Sportmúzeum is őrzi emlékét
Fontos szerepet töltött be a szakszövetségben, majd egyik alapítója lett a sportiskolának. Sportvezetőként a Somogy Megyei Ökölvívó Szakszövetség elnökeként tevékenykedett. Számos kormánykitüntetést kapott, köztük a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem arany és bronz fokozatát, kitüntették a Testnevelés és Sport Érdemes, illetve Kiváló Dolgozója címmel. A rendőrség kötelékében ugyancsak felelősségteljes beosztásban dolgozott egészen nyugdíjaztatásáig. Születésének 105. évfordulóján, 2010. novemberében tiszteletére emléktáblát avattak a Városi Sportcsarnokban, és abban az évben nyílt meg a Szegfy László Sportmúzeum is Kaposváron. Hatvannyolc évesen vonult nyugdíjba. 1977. december 17-én hunyt el, a városi köztemetőben nyugszik.