Seres

Ferenc

Nevelőedzője Antal Pál, edzői Kovács Sándor, Munkácsi Miklós, Tombor István. Seres Ferenc lakhelye, a Székesfehérvár közelében fekvő Pátka és a magyar birkózócsalád , egy dologban bizonyosan hasonlít egymásra. Mármint abban, hogy mindkét közegben jól ismerik egymást az emberek. Ez azért jó többek között, mert ha bárkitől érdeklődik valaki Seres Ferenc iránt, alapvetően ugyanazokat az információkat kapja az olimpiai-, világ- és kétszeres Európa-bajnoki bronzérmesről: hatalmas munkabírású sportember, aki az első szóra mindent végrehajt, amit kérnek tőle. És akkora szíve van, mint nagyon keveseknek. Mármint a segíteni akarást illetően. Jocha Károly interjúja – 2003 óta lakunk Pátkán, ebben a másfél ezer lakosú községben, ahova a fehérvári évtizedeket követően jó volt visszavonulni – mesélte. – Itt egészen mások az alapvető létfeltételek mindazok számára, akik fiatalon megszokták a természetes életközeget, a jó levegőt, a falusias munkát. – Ön pedig egy ilyen helyről, Tiszakécskéről származik. /Jocha Károly/ – Így igaz, dolgos parasztcsaládból származom, ahol apám 11 hold földjén hamar megtanultuk ikertestvéremmel, Imrével becsülni a fizikai munkát. A birkózás már az első pillanattól kezdve megtetszett nekünk, de eleinte csak leskelődtünk befelé az edzőterembe. Későn kerültünk a szőnyeg közelébe, hiszen 15 évesek voltunk. Legelőször Antal Pali bácsi foglalkozott velünk, majd Kovács Sándor komolyabbra fordította a szót, vele öt évig készültünk együtt. Tőle egy évig a Szolnoki MÁV-hoz kerültünk, ahol Munkácsi Miklós volt az edzőnk. Az 1967-es bevonulással pedig vele járt, hogy a székesfehérvári Honvéd Szondi SE versenyzői leszünk. Ahogy gyakran előfordult mással is, a leszerelés után is Fehérváron maradtunk; ott értem el pályafutásom kiemelkedő eredményeit. Ehhez a sorozathoz a jó körülmények mellett szükség volt egy olyan mesterre, mint amilyen a Tombor Pista bácsi volt. Ám a folyamatosan érkező jó eredmények mellett is tizenöt évre volt szükségem, hogy felmentsenek a nehéz fizikai munkavégzés alól. – Egy kicsit előre szaladtunk, hiszen a sportbeli dolgairól, sikereiről még nem is esett szó. – Igazi megszállottja voltam a birkózásnak. Szükségem is volt erre, mert abban az időben sokkal nagyobb volt a konkurencia az egyes súlycsoportokban, mint manapság. Egy kategóriával feljebb például közelről nézhettem a világklasszis Rácz Lajost, a papírsúlyúaknál pedig ott volt többek között Bíró Lacika vagy Marosvölgyi Béla. Az első felnőtt bajnokságomat 1971-ben nyertem és tizenhat évvel később, 42 évesen aranyéremmel búcsúztam a magyar élmezőnytől. De még később is elkapott a sportág varázsa. Ezért is fordulhatott elő, hogy 46 évesen is szereztem egy bronzérmet az ob-n. A dunaújvárosi Vadász Csaba állandóan hitetlenkedett azon, hogy meddig bírom még.

– Későn kezdett birkózni, de későn került ki a nemzetközi porondra is? – 1971-ben, 26. évemben kaptam először lehetőséget arra, hogy világversenyen megmutathassam magamat. A szófiai vb-n mindjárt pontszerző lettem a 6. helyemmel, két év múlva, Teheránból már vb-bronzéremmel térhettem haza. Természetesen a moszkvai olimpián kiharcolt harmadik hely jelenti pályafutásom csúcsát. Az olimpiai csapathirdetés előtt Tombor Pista bácsi egy éjszakán át vitatkozott Hegedüs Csabával, aki a 35. évemmel már öregnek tartott az olimpiai szereplésre... – Egy évtizeden keresztül közelről figyelhette a nemzetközi élmezőny tagjait. Mit tapasztalt? – Rengeteg nagy birkózót láthattam testközelből. Örömmel tölt el, hogy ebben a legfelső kategóriában is szóba tudok hozni magyarokat. Polyák Imre egészen kivételes produkciója miatt mindvégig példakép maradt. Varga János rettentő nagy küzdő volt, tőle a végén, Münchenben elvették a második aranyérmét. Rácz Lajos abban volt nagymester, ahogyan meg tudott őrizni akár csak egyetlen pontnyi előnyt is. A külföldiek közül a szovjet, a román és a bolgár színek képviselővel gyűlt meg legtöbbször a bajom.

– 2003 óta . Hogyan telnek az évei? – Eladtam a fehérvári lakásomat és az onnan tíz kilométernyire lévő Pátkán vettünk egy parasztházat, amelyet kemény pénzekért elég szépen felújítottunk. Mindig is vonzódtam a vidéki élethez, kicsiben itt is szívesen gazdálkodok, hasznát veszem annak, amit a kilenc gyermekes család eltartásáért keményen dolgozó apámtól eltanultam. Tartok baromfikat, a gyerekkoromtól kedvenc postagalambjaim színesítik az életemet. Azt pedig még ma is sajnálom, hogy Ferenc és András fiaim közül egyik sem tudott kitartani a birkózás mellett, pedig mindkettő kimondottan tehetséges volt.