Rácz

Lajos

Csepel városa, városrésze valamikor igazi sportnagyhatalomnak számított. Ebbe a közegbe – és meglehetős szegénységbe – született bele Rácz Lajos. A Királyerdő akkoriban csaknem a világ végének számított, Lajos ott nevelkedett. Annyira csenevész kisfiú volt, hogy az iskolaorvos félelmének adott hangot, az életben maradásáért aggódott. Sportolást ajánlott, de Lajos hallani sem akart édesapja kedvencéről, a labdarúgásról. Így került végül a csepeli birkózók közé. Az első benyomások meglehetősen lehangolóak voltak. Egyetlen teremben több sportág képviselői összezsúfolódva, egymás hegyén-hátán igyekeztek végezni a dolgukat. A kis Lajoska ennek ellenére viszonylag hamar feltalálta magát és sikerült csak a birkózásra koncentrálnia. „Hamar találtam magamnak egy példaképet – emlékezett a kezdeti időkre Rácz. – Baracsi Imre akkor már kétszeres magyar bajnok volt, aki valóban élt-halt a birkózásért. Az ő fanatikus hozzáállását igyekeztem követni és ez a fajta lelkesedés később az egész pályafutásomat jellemezte. Ami az edzéseimet illeti, az első években előbb Devecsai János, majd Kassai Mihály pártfogását élvezhettem. Csak évekkel később került a Csepel SC-be Hollósi Géza, akivel már komolyabb terveket szövögettünk.” S nem csak tervezgettek, szép sorjában meg is valósultak az álmok.

Az első, komolyabb részsikert az 1970-es ifjúsági Európa-bajnokságon megszerzett ezüstérem jelentette. Egy évvel később a Budapesti Honvéd annak rendje és módja szerint be is vonultatta. Ekkor vezényelték Székesfehérvárra, a Honvéd Szondi SE kötelékébe, ahol Tombor István lett az edzője, akivel aztán a pályafutása befejezéséig együtt dolgozott. „Nagyon jó emberi és szakmai kapcsolat alakult ki kettőnk között, és ennek az örvendetes összhangnak jelentős része volt az általam elért sikerekben – vallja Rácz Lajos. – Már 1972-ben ostromoltam a válogatottságot, le is győztem az akkori első számú 52 kilóst, Doncsecz Jóskát, de még edzőpartnernek sem engedtek be a kerettagok közé. Ez a helyzet csak akkor változott, amikor „Doncsoló” súlycsoportot váltott, felment az 57 kilósok közé – attól kezdve nagyon jó barátok lettünk…” Rácz Lajos olyannyira jól érezte magát Fehérváron, hogy a leszerelését követően végleg a város mellett kötelezte el magát. Ott nősült, onnan járt el a sűrűn ismétlődő edzőtáborozásokra és egymást követő hazai és nemzetközi versenyekre. „Szó szerint kőkemény életünk volt – hangsúlyozta az 1974 és 1984 között tizenegy magyar bajnoki címet szerző Rácz. – Az időnk nagyobbik részét az edzőtáborokban töltöttük, egyik edzés a másikat érte, miközben a mérlegek segítségével a testsúlyunkkal is folyamatosan háborúztunk. Amikor 1978-ban Hegedüs Csaba lett a kapitány, még magasabb sebességbe kellett kapcsolnunk, de mivel jó volt az alaphangulat, mindent megcsináltunk. Nem véletlenül volt olyan sikeres évünk az 1979-es, amikor a magyar válogatott négy világbajnoki aranyéremmel térhetett haza San Diegóból. Ez az alaphangulat még az 1980-as, moszkvai olimpiáig is kitartott.” Az egyik 1979-es világbajnok, Rácz Lajos jókedve két héttel a moszkvai ötkarikás program kezdete előtt egy pillanat alatt elillant. „Eltörött a jobb hüvelykujjam, az orvosok pedig hallani sem akartak birkózásról. A nyomaték kedvéért be is gipszelték a kezemet, amit én – saját felelősségemre – még aznap le is vágtam. Pokoli kínokat éltem át minden edzésen, miközben abba is bele kellett törődnöm, hogy több, úgynevezett „kenyérkereső” fogásomról le kellett mondanom. Különösen a fordított csípődobás hiányzott a repertoáromból, de nélküle is mentem négy fordulót és eljutottam a hármas döntőig. Ott nagy csalódásomra az első meccset a szovjet rivális ellen elvesztettem, majd alig fél órával később „az ezüstöt nem adom!” felkiáltással ismét szőnyegre léptem. Bár bolgár ellenfelemet a harmadik menetben leléptették, s így az ezüst valóban az enyém lett, de összességében nagyon csalódott voltam és idő előtt haza is utaztam.” Sokakkal együtt Rácz Lajos is nagyon készült a következő olimpiára, amelyre 1984-ben, Los Angelesben került sor. A szocialista országok bojkottja azonban keresztülhúzta az ő számításait is. „Mivel 1983-ban Európa-bajnoki címet szereztem, így nyugodtan állíthatom: keményen készültem. Távolmaradásunkat követően azonnal takarékra tettek. 1985-ben az ob-n egy súlycsoporttal feljebb egy szerény bronzéremmel le is zártam birkózó-pályafutásomat. Klubomban edző lettem, arra pedig különösen büszke vagyok, hogy 1989 és 1992 között a kötöttfogású válogatott keret mellett is dolgozhattam.”

Profi pályafutását 1985-ben zárta le. A Testnevelési Főiskola szervező szakán diplomázott, majd négy évvel később szakedzői diplomát is szerzett. Edzőként a Honvéd Szondi SE-nél és a magyar válogatottnál dolgozott. A Magyar Birkózók Szövetsége elnökségi tagja 1996 óta. Mesteredzői címét 1996-ban kapta. 2019-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. Fejér megye díszpolgára 2001 óta. Az olimpiai ezüstérmes, világ- és kétszeres Európa-bajnok Rácz Lajos nyugdíjasként a fehérvári birkózóterembe csak kivételes alkalmakkor látogat el. Napi programjában egyetlen biztos pont van: a közeli halastavat reggelente kemény tempóban körbegyalogolja. Napjait felesége, két gyermeke és három unokája társaságában tölti.