Majoros

István

Majoros István a kitartás bajnoka lett hosszú évek vérrel-verítékkel kiizzadt olimpiai aranyérmével: a rengeteg önkínzó fogyás miatt egyszer már abba akarta hagyni pályafutását, Athén előtt azonban még egyszer ledobott magáról 14 kilót, hogy végül a félájultan mérlegelés után beteljesítse gyermekkori álmát. Majoros István a főváros szülötteként a Budapesti Honvédban kezdett birkózni 1985-ben, tízévesen, előbb Tasnádi Henrik, majd Hoffmann Géza mesteredző kezei alatt. A sportági legenda szerint három évvel később Sike András szöuli aranyérme volt rá a legnagyobb hatással: akkor döntötte el, hogy ő is az ötkarikás dobogó tetején szeretné hallgatni a magyar himnuszt. A BHSE birkózószakosztálya azonban nem sokkal ezután megszűnt, így Majoros átkerült a BVSC-hez, ahol egyből jöttek is az első korosztályos sikerek: 1990-ben serdülő világbajnok lett, egy évre rá ifjúsági vb-ezüstérmes. Első felnőtt magyar bajnoki aranyérmét 1996-ban szerezte. A következő esztendőben a világraszóló terveket dédelgető Szegedi BE-hez igazolt, ám az ob-címvédések mellett a nemzetközi sikerek elkerülték; bár az athéni olimpiai kvalifikációs világbajnokságon szerzett 7. helyével kijutott Sydney-be, oda már a Kecskemét színeiben utazott el 2000-ben, miután a nagyratörő szegedi projekt becsődölt.

Az olimpia kvázi főpróbája igen jól sikerült, hiszen Majoros a moszkvai Európa-bajnokság döntőjében az 58 kg-os súlycsoport egyeduralkodóját, az olimpiai címvédő Armen Nazarjant is legyőzve lett aranyérmes, ám Sydney-ben nagy csalódásra hamar búcsúzott, végül csak a 19. helyen végzett (az örmény Nazarjan pedig megvédte ötkarikás címét, immár bolgár színekben). Ha ez nem lett volna elég, a birkózásban nem ritka súlycsoportváltoztatások őt is utolérték: a sportág nemzetközi szövetsége hamarosan 58-ról 55 kilóra írta át kategóriája felső határát, ami Majoros számára felért egy újabb ökölcsapással. Elvégre már addig is a legnagyobb fogyasztók közé tartozott, a nagy világversenyek előtt rendre 8-10 kilókat kellett magáról ledobálnia komoly szenvedések és önsanyargatás árán. Az olimpiai bajnoki címről álmodozó klasszisunk a döntés után elkeseredésében abba akarta hagyni, inkább Franciaországba ment szerencsét próbálni a profik között, ám ez a megfelelő engedélyek hiányában meghiúsult, végül Hegedüs Csaba akkori MBSZ-elnök tudta rábeszélni nagy nehezen a folytatásra. Az iszonyatos fogyasztás a 2003-as kvalifikációs világbajnokságon meg is látszott rajta, 12. helye nem ért kvótát, ám az őrjítő procedúrát márciusban újra végig csinálva az újvidéki kvalifikációs versenyen harmadik lett, ezzel begyűjtötte a magyar birkózóküldöttség utolsó repülőjegyét.

A történet hátralévő részét szinte már mindenki ismeri. Majoros István augusztusban még egyszer nekigyürkőzött, nem kevesebb, mint 14 (!) kilót adott le magáról kínkeservesen, így ha valaki, hát ő tényleg nagyon megérdemelte, hogy végül megvalósíthassa gyerekkori álmát. Nem sokkal az olimpia előtt vesztette el imádott édesanyját, érte is küzdött, talán ez adott neki olyan elemi plusz erőt, amivel a görög fővárosban az embertelen fogyasztás ellenére is végig verte az 55 kg-os mezőnyt. Mindezt úgy, hogy teljesen kizsigerelt teste a mérés előtt fölmondta a szolgálatot, jártányi ereje sem maradt, a liftben szabályosan elájult, gyakorlatilag úgy kellett felrakni a mérlegre, hogy egyáltalán be tudjon mérni. És még így is nagyon-nagyon rezgett a léc… „Ott, Athénban már tényleg a végemet jártam. Nem akarok nagy szavakat használni, de jóformán az életemért küzdöttem. Korábban sohasem ájultam el fogyás miatt, jellemző, hogy ott, a mérés előtti napon a liftben egyszerűen összeestem és elájultam – annyira kevés folyadék volt bennem, hogy valószínűleg már az agyamnak sem jutott elég. És még így is necces volt a helyzet: a mérleg 55 és 55.05 kiló között ugrált, ha utóbbinál állt volna meg, viszontlátásra, mehetek is haza meccs nélkül. Végül szerencsére 55.00-nál állt meg, és csak ez számított” – emlékezett vissza sok évvel később a Nemzeti Sportnak a nyilvánosságot inkább kerülő olimpiai bajnokunk, akinek ilyen előzmények után nem is indult egykönnyen az athéni menetelése: nyitómeccsén a japán Tojotát csak idegőrlő hosszabbításban tudta legyőzni. Szerencsére a következő ellenfele már könnyebb volt, a dominikai Ramírezt sima 5:0-al intézte el az egyre jobban bemelegedő magyar klasszis, aki innentől sorrendben a kubai Rivast (6:1), az ukrán Vakulenkót (3:1), a fináléban pedig a világbajnok Mamedalijevet intézte el, az orosz provokációk ellenére is magabiztosan, teljesen kifárasztva riválisát, a hosszabbításban egy remek belépést követő gyönyörű, tudatos csípődobással. „Igyekeztem összeszedni magam és visszahízni, elsősorban rengeteg folyadék bevitelével nyolc kiló vissza is jött rám az éjjel. De az első meccsem így is csücskös volt: valahogy megvertem a japánt, pedig szinte végig vezetett, mert tényleg alig álltam a lábamon – folytatta Majoros. – A második már jobb volt – mondjuk egy dominikai volt az ellenfelem, ő nem jelenthetett gondot –, aztán jött a kubaiak világbajnoka, Lázaro Rivas, ott már melegebb lehetett volna a pite. Szerencsére nem lett, mert egyszerűen minden sikerült, hat egyre őt is legyőztem, aztán a döntőbe kerülésért az ukrán Olekszij Vakulenkót is. Az orosznál pedig abban voltam jobb, hogy fejben is, fizikálisan is jobban bírtam a második menetet. Ő teljesen elfáradt, én azonban még egy menetet le tudtam volna még birkózni. Az utolsó akcióm, a fordított csípő teljesen tudatos volt, készültem erre, hogy ezzel döntöm el a mérkőzést.” Komáromi Tibor akkori kötöttfogású kapitány és Virág Lajos azonnal a szőnyegre rohantak, eksztázisban ünnepelték a magyar birkózás 19. olimpiai bajnokát; Deák-Bárdos Mihállyal a levegőbe dobálták, Virág pedig nyakában futott körbe a zászlót lengető szálkás kisemberrel. Amire előtte kevesen gondoltak volna: Majoros István egyetlen egyéni férfibajnokunk lett Athénban – 2004-ben el is nyerte az Év sportolója-díjat –, s több mint másfél évtizedig az addigi utolsó birkózó ötkarikás aranyérmesünk: Lőrincz Tamás személyében 17 esztendő után, 2021-ben állhatott fel újra magyar karfiolfülű a dobogó legmagasabb fokára. Majoros később az újjáalakuló Honvéd szakosztályában és a kötöttfogású válogatottnál edzősködött néhány évig.