Lőrincz

Márton

Lőrincz Márton a szívós székely sportolók egyik korabeli mintaképe volt: nehéz sorsa ellenére a csúcsig küzdötte fel magát, szülőföldjére azonban sohasem térhetett haza. Végül otthonától és szeretteitől távol halt meg, elfeledetten, életének utolsó éveiről már szinte semmit sem tudni. Lőrincz Márton a Hargita alján látta meg a napvilágot még a trianoni katasztrófa előtt, 1911-ben, az erdélyi sóvidék legnevezetesebb településén, az iparművészetéről és fazekasságáról már akkor világhíres Korondon. Gyermekkora messze nem volt irigylésre méltó: édesapja, a hadseregben szakaszvezetőként szolgáló Lőrincz Molnár Mózes hősi halált halt az első világháborúban, a kis Mártont innentől erőszakos mostohaapja, Ambrus Péter gazdálkodó nevelte fel, aki már alig tízéves korában befogta a kemény fizikai és mezőgazdasági munkákra. Az elemi iskola elvégzése után dolgozott mészárossegédként, majd ifjúkorában Székelyudvarhelyre költözött, ahol aztán asztalosinasként tanult, mestere Gyarmati István volt – itt került először közelebbi kapcsolatba a birkózással is, amelyet igencsak megkedvelt. Az asztalosmesterség kitanulása után hazaköltözött Korondra, ahol a „székely drágakőként” is ismert aragonitcsiszoló üzemben kereste a kenyerét. A gazdasági világválság és a Romániában egyre súlyosbodó magyarellenesség miatt azonban a 30-as évek elején átmenekült Magyarországra, végül a HÉV-nél kapott asztalosállást, ahol jóformán szó szerint éhbérért robotolt, negyven filléres órabérből volt kénytelen fenntartani magát (akkoriban ez pont egy kiló kenyér árával egyezett meg).

A birkózást és a testmozgást azonban így sem adta fel, a korabeli fennmaradt visszaemlékezések nyomán a Magyar Athletikai Club (MAC) birkózó-szakosztályában tűnt fel, 1932-ben már dokumentálhatóan a klub színeiben versenyzett, itt tanulta ki a sportág igazi csínját-bínját. Rövid időn belül mindkét fogásnemet, a szabad- és a kötöttfogást is magas szinten űzte, 1934-ben mindkét szakágban magyar bajnoki címet szerzett, majd ugyanabban az évben nemzetközi viszonylatban is felért a csúcsra: a stockholmi Európa-bajnokságon a magyar küldöttség első és egyetlen aranyérmét szerezte, ezt éppenséggel szabadfogásban. Emlékezetes volt a hozzá hasonlóan zseniális kortárssal, Zombori Ödönnel való rivalizálása, végül azonban, hogy az 1936-os berlini olimpián több esélyük legyen, Zombori maradt szabadfogásban, Lőrincz pedig inkább kötöttfogásban állt rajthoz légsúlyban. A húzás igencsak bejött: mindketten olimpiai bajnokok lettek; ráadásul ugyanott Kárpáti Károly is felállhatott a dobogó tetejére, így a berlini mindmáig a legsikeresebb olimpiája a magyar birkózósportnak. Az ötkarikás játékokra egyébként már Szentesen készült fel az 1928-as amszterdami olimpia ezüstérmese, Papp László iránymutatásaival, hazatértekor a város ünnepelt hősként fogadta. Mivel szülőföldjére, Erdélybe nem térhetett haza szeretett édesanyjához, Szentes városa egy emberként fogadta be: a polgármester házat intézett neki, hogy ne a margitszigeti szobájában kelljen nyomorognia, Lőrincz pedig több ezer szentesi előtt ültette el a tölgyfacsemetét, melyet még a berlini olimpián ajándékoztak jelképesen a bajnokoknak. A birkózás mellett Lőrincz Márton tekézett is és ebben a sportágban is tagja volt a magyar válogatottnak.

Életének aranyfejezetei azonban sajnos csak rövid ideig tartottak. Az olimpia után leventeoktatóként is dolgozott, ám a súlyát nem tudta tartani, a soron következő játékokat pedig 1940-ben már meg sem rendezték a második világháború miatt, így inkább visszavonult. Erdélyi szóbeszédek szóltak arról, hogy a kommunista román rezsim igyekezett minden követ megmozgatni azért, hogy Lőrincz román színekben náluk versenyezzen, ám ő ezt székely-magyar mivoltából adódóan kerek perec megtagadta, ezért sem térhetett haza soha. Életéről kevés írásos emlék maradt fent, ami bizonyos, hogy a háború viszontagságai után 1947-ben (más források szerint ’48-ban) a nélkülözést megelégelve Dél-Amerikába emigrált, Argentínában telepedett le. Életének utolsó két évtizedéről gyakorlatilag semmit sem tudni, így edzői „pályafutásáról” sem: egyes források szerint a tengerentúlon eleinte cirkuszokban tartott birkózóbemutatókkal kereste a kenyerét, majd birkózóiskolát és autószerelő-műhelyt indított. Az biztos, hogy ő maga folyamatosan fájdalmas hangvételű, honvágytól átitatott leveleket küldött haza édesanyjának és mostohatestvérének, az utolsót 1962 novemberében, Kanadából. Hivatalosan hét évvel később, 1969-ben hunyt el San Carlos de Bariloche üdülővárosában (de még ez sem biztos, más források szerint valójában a hetvenes évek közepén), sírja Buenos Airesben található, miután hozzátartozó híján a város köztemetést rendelt el az egyik leginkább elfeledett, legkevésbé ismert magyar olimpiai bajnok számára. Szerencsére az új évezredben egyre inkább kezdik felfedezni, és méltóképpen megemlékezni róla: szülőfalujában, Korondon sportcsarnokot, Szentesen teret neveztek el róla, és gondosan ápolgatják az általa ültetett, azóta szép nagyra nőtt olimpiai emléktölgyet; míg a 2021-es tokiói játékokon a magyar birkózás 20. olimpiai aranyérmét megszerző névrokona, Lőrincz Tamás az ő tiszteletére is adta fiának a Márton nevet.