Kozma

István

Az aktív sportolást a Ganz-Mávag kosárlabdázójaként kezdte. Ebben a sportágban ifjúsági válogatott volt. Majd Keresztes Lajos rábeszélésére 1958-tól a Budapesti Vasas birkózója lett. Kötöttfogásban és szabadfogásban egyaránt versenyzett, de jelentős nemzetközi eredményeit a kötöttfogású birkózás nehézsúly súlycsoportjában érte el. 1960-tól haláláig szerepelt a magyar válogatottban. Három olimpián vett részt, az 1964. évi tokiói és az 1968. évi mexikóvárosi olimpián is olimpiai bajnoki címet szerzett. Máig ő az egyetlen kétszeres olimpiai bajnok magyar birkózó. Tízszeres magyar bajnok kötöttfogásban 1959 és 1968 között és négyszeres szabadfogású magyar bajnok is (1962, 1965–1968). Tagja volt az 1972. évi müncheni olimpiára készülő keretnek. Súlyos autóbaleset után kórházban vesztette életét. Sírja az Új köztemetőben van. A Magyar Birkózók Szövetsége létrehozta a birkózó akadémiáját, amely róla nevezett el Kozma István Magyar Birkózó Akadémiának. Az akadémián 2021-ben kezdődött meg a képzés. Háromszor lett év magyar birkózója ,1966-ban 1967-ben és 1968-ban. Az év magyar sportolója címet 1968-ban adományozták neki. A birkózó Hírességek Csarnokának tagja 2007-ben lett. 1968-tól jegyben járt Szalatnai Judittal (1933–2016), aki Eb 3. helyezett evezős, síző, edző, Szalatnai Rezső (1904–1977) író, irodalomtörténész, kritikus leánya volt.

A Nemzetközi Birkózó Szövetség (FILA jelenleg UWW) Hall of Fame-t, a Hírességek Csarnokát azért hozta létre, hogy tiszteletben tartsa és elismerje azokat a birkózókat, akik kiemelkedően sikeres pályafutásukkal, kivételes egyéniségükkel, kitűnő teljesítményükkel, tekintélyükkel, tevékenységükkel, hozzájárultak hazájukban és a világban a birkózás sportág elismertségéhez és népszerűsítéséhez. Kozma Istvánt 2007-ben iktatták be a Hall of Fame hírességei közé. Jelentős nemzetközi eredményeit a kötöttfogású birkózás nehézsúly súlycsoportjában érte el. 1960-tól haláláig szerepelt a magyar válogatottban. Három olimpián vett részt, az 1964. évi tokiói és az 1968. évi mexikóvárosi olimpián is olimpiai bajnoki címet szerzett. Máig ő az egyetlen kétszeres olimpiai bajnok magyar birkózó.

Sportágunkban azokat illetünk ezzel a címmel, akik pályafutásuk során olimpiát, világbajnokságot és Európa-bajnokságot egyaránt tudtak nyerni. Kozma István olimpiai aranyérmet nyert 1964-ben Tokióban,1968-ban,Mexikóvárosban. Világbajnok lett 1962-ben és 1966-ban Toledóban majd 1967-ben Bukarestben. Európa bajnoki aranyérmet szerzett 1967-ben Minkszben.

Birkózósportunk eddigi egyetlen kétszeres olimpiai bajnoka, Kozma István az 1928-as olimpia bajnokának, Keresztes Lajosnak volt a felfedezettje és neveltje. A „Piciként” becézett óriásról tudni kell, hogy kis híján a palánkok táján maradt, hiszen a Ganz-Mávag kosárlabdázójaként még az utánpótlás-válogatottban is játszott. A mester memoárban emlékezett meg a fiaként szeretett Kozmával való első találkozásáról a Népsport 1975. február 23-i számában: „Amikor először láttam meg, mindjárt megszólítottam, s kiderült, hogy kosárlabdázó, sőt tagja az ifjúsági válogatott keretnek. Itt mindjárt megjegyzem, hogy Pisti (én így szólítottam) gyors, mozgékony, s az alkatához képest nagyon hajlékony versenyző volt. Istenadta tehetség, úgyhogy máig sem értem, miért élt a köztudatban itt-ott olyasmi, hogy a nagy testével gyűrte le az ellenfeleit. Hiszen az ellenfelek testsúlya is ugyanakkora volt, csak éppen Pisti gyors hátra esései, kemény karberántásai és kitűnő szőnyegtechnikája diadalmaskodott. Szóval, én ott, a megállóban elhívtam az edzésünkre, biztattam, hogy akár olimpiai bajnok is lehet belőle. Hümmögött, brummogott, de végül ráállt: jó, hát eljön a héten egy edzésre. A hét eltelt. Nem jött. A villamosmegállóban aztán lekevertem neki egyet. Tudod te, fiam – mondtam neki –, hogy hol kezdődik az ember? Lehajtotta a fejét. Ez volt az első és utolsó komoly összetűzésem vele, hiszen alapvetően egyenes, becsületes, sőt néha nagyon is szókimondó ember volt.” Kozma 16 évesen találkozott Keresztessel, húszévesen, 1959-ben lett először országos bajnok, és bizony hamar berobbant a nemzetközi élmezőnybe is, hiszen a nehézsúly speciális jellegéhez képest nagyon fiatalon, 21 esztendősen jutott el az 1960-as római olimpiára, s ott a negyedik helyen zárt. A jokohamai vb-bronzérem és az 1962-es toledói világbajnoki cím után már a tokiói játékokra koncentrált, miközben itthon a legnépszerűbb sportolók között kezdték számon tartani. Dávid Sándor sportújságíró jól ismerte Kozmát, 2020. február 23-án így írt róla az Origó honlapján: „Pisti feje egy olyan vaskos, izmos nyakon nyugodott, hogy ha azon körbetekert egy normális nyakkendőt, akkor nem maradt belőle megkötni való. Ezért neki még a nyakkendőjét is csináltatnia kellett. Még szerencse, hogy az Eötvös utcában, a Vasas székház, étterem, klubház melletti házban volt Erzsi néni (ha nem, hát Juci néni) nyakkendő szalonja, és az idős hölgy, aki szintén imádta Picit, ha ingeket varrt neki, mindjárt néhány csodálatos nyakkendőt is csinált hozzájuk. Az már magától értetődik, hogy Pisti szabad idejének a java részét – velem együtt – a Vasasban töltötte, már csak a kaja miatt is. Azt a mennyiséget ugyanis, amit képes volt a legjobb húsokból befalni (öt-hat szelet volt az induló adag), azt nyilvános kocsmában képtelen lett volna kifizetni, arra az Isten pénze is kevés lett volna. De Pici itt külön számlán volt (persze menő korában), és a szakácsok abban versenyeztek, hogy kinek a főztjéből eszik többet. Annak több járt a dicsőségből is, amelyet aztán Kozma aratott.” Merthogy dicsőségből akadt bőven! Még úgy is, hogy a toledói vb előtt elszenvedett térdsérülése egyre súlyosabbá vált, a tokiói olimpia évében, 1964 elején hosszú időre ágyba kényszerült, sőt, két hónappal az utazás előtt ismét megroppant a térde, így az is kérdésessé vált, indulhat-e egyáltalán a játékokon. Végül útra kelt, erősen sántikálva. Tussal verte a japán Cuneharu Szugijamát, majd a mindkét fogásnemben jeleskedő olimpiai bajnokot, a török Hamit Kaplant. A 3. fordulóban erőnyerő volt, azután pontozással nyert az olimpiai és vb-aranyérmes Wilfried Dietrich és a csehszlovák Petr Kment ellen. A döntőben a szovjet Anatolij Roscsin, az előző évi világbajnokság győztese következett. Kozma támadott, Roscsin pedig bontott, mígnem a magyar elkapta a szovjet derekát, és az ellenfelére zuhant. Az idő közben lejárt, nem ítéltek pontot az akcióért, csak kihirdették a magyar aranyat érő döntetlent. Tokió után futószalagon szállította az érmeket: 1965-ben vb-ezüstöt, 1966-ban vb-aranyat és Eb-ezüstöt, 1967-ben világ- és Európa-bajnoki aranyat, míg 1968-ban Eb-ezüstöt. Az 1968-as mexikói olimpián a 15 fős mezőnyben tussal verte az első négy ellenfelét, a román Constantin Busoiut, a japán Jorihide Iszogait, a finn Raymond Uytterhägét és a bolgár Sztefan Petrovot. A végén ismét Roscsinnal került szembe. A hibapont nélkül álló Kozmának a döntetlen is elég volt a végső győzelemhez. A 4. percben viszont passzivitásért megintették, szóval támadnia kellett – ebből nem is volt hiány, miközben a szovjet minden fogást bontott, vagy kilépett előle a szőnyegről. Kevesebb, mint fél perc volt hátra, amikor a bírók Roscsint is megintették. A hivatalos eredmény – először az olimpiák történetében – akció nélküli döntetlen volt, amelyért 2.5 hibapontot kapott mindkét versenyző, s ezzel eldőlt, Kozma István kétszeres olimpiai bajnok! 1970 tavaszán történt az a tragikus autóbaleset, amelynek következtében mindössze 30 esztendős korában elveszítettük az ország „Picijét”. Ismét a Népsport 1975. február 23-i számához fordulunk, amelyben Keresztes Lajos nem csak a megismerkedésük napjára tekintett vissza: „Pisti nem volt italos ember. Emlékszem, délutánonként feljött hozzánk, itt üldögélt az edzés kezdetéig az íróasztalnál, olvasgatott vagy éppen aludt egyet. Nem csavargott soha, nem volt rossz társasága. Csak, sajnos, az autó és a sebesség volt a mániája... Akkor, azon az áprilisi délutánon sem fogyasztott alkoholt. A felszabadulási verseny déli szünetében hazahozott. Akkor is mondtam neki, hogy ne rohanjon azzal a kocsival, és ne kapkodjon. Leintett, hogy őt idegesíti a sok mazsola. Hívtam, hogy ebédeljen nálunk. Nem jött, mert Roscsinnal, a nagy vetélytárssal és jó baráttal volt randevúja, neki akarta megmutatni a várost. Később aztán elhajtott a Sportcsarnokból – úgy rohant össze a busszal. Jellemző Pisti rangjára, közkedveltségére az, hogy Roscsin például azonnal otthagyta a versenyt a hír hallatán, s rohant a kórházba. Mindennap meglátogattam. Azt mondta: annak örülök, Lajos bácsi, hogy egyedül voltam a kocsiban. Én vagyok a hibás. Amikor megláttam a buszt, ráléptem a fékre. Pedig, ha gázt adok – még elmehetek előtte. A kórházban nem találtak neki megfelelő méretű ágyat. A fiúk, válogatott társai vitték be neki végül a saját, otthoni ágyát, Bajkó, Csatári, Gurics, Sillai, Varga, Pércsi cipelte utcákon át, mert az autó nem parkolhatott a ház környékén. Ez kicsit ki is fejezte azt, hogy Pisti milyen központi alakja, milyen nagy egyénisége volt az akkori csapatnak, harcolt – ha kellett – a társakért, egyszóval igazi csapatkapitány volt. (…) Ha öt éve nem ragadja el a halál, övé lehetett volna a harmadik olimpiai arany is, s ki tudja, hány világ- és Európa-bajnoki cím. A 30 év legjobb sportolói között bizonyára előbb végzett volna. Úgy érzem, halála után öt évvel kicsit már elhalványult az emlék azokban is, akik ismeretlenül is ismerősként üdvözölték őt az utcán, aki, ha megjelent valahol, szeretetet, mosolygást élvezett maga körül. Soha nem felejtem el, amikor egyszer a feleségem kórházban volt, s Pisti meglátogatta. Hát egy puszit sem kapok? – kérdezte a feleségem, felnézve az ágyról arra a hatalmas embertoronyra. Azt mondja erre Pisti, tudja, Cica néni, hogy milyen lusta vagyok (halkan mondta, a maga módján, de csak úgy zengett a kórterem), lehajoljak olyan mélyre? Ezzel lenyúlt a két lapát tenyerével, és matracostul, takaróstul, mindenestül felemelte a feleségemet, úgy cuppantott egyet az arcára. Ez a komótos, csupa szív, csupa derű ember Kozma István az én számomra. így őrzöm az emlékeimben, s szinte magam előtt látom még ma is felejthetetlen alakját.” – fogalmazott 1975-ben Keresztes Lajos mester.