Kozma

István

Kozma István az 1928-as olimpia bajnokának, Keresztes Lajosnak volt a felfedezettje és neveltje. A „Piciként” becézett óriás kis híján a palánkok táján maradt, hiszen 1955 és 1957 között a Ganz-Mávag kosárlabdázójaként pattogtatta a labdát, s még az utánpótlás-válogatottban is játszott. Keresztes rábeszélésére azonban 1958-tól a Budapesti Vasas birkózója lett. A mester memoárban emlékezett meg a fiaként szeretett Kozmával való első találkozásáról a Népsport 1975. február 23-i számában: „Amikor először láttam meg, mindjárt megszólítottam, s kiderült, hogy kosárlabdázó, sőt tagja az ifjúsági válogatott keretnek. Itt mindjárt megjegyzem, hogy Pisti (én így szólítottam) gyors, mozgékony, s az alkatához képest nagyon hajlékony versenyző volt. Istenadta tehetség, úgyhogy máig sem értem, miért élt a köztudatban itt-ott olyasmi, hogy a nagy testével gyűrte le az ellenfeleit. Hiszen az ellenfelek testsúlya is ugyanakkora volt, csak éppen Pisti gyors hátra esései, kemény karberántásai és kitűnő szőnyegtechnikája diadalmaskodott. Szóval, én ott, a megállóban elhívtam az edzésünkre, biztattam, hogy akár olimpiai bajnok is lehet belőle. Hümmögött, brummogott, de végül ráállt: jó, hát eljön a héten egy edzésre. A hét eltelt. Nem jött. A villamosmegállóban aztán lekevertem neki egyet. Tudod te, fiam – mondtam neki –, hogy hol kezdődik az ember? Lehajtotta a fejét. Ez volt az első és utolsó komoly összetűzésem vele, hiszen alapvetően egyenes, becsületes, sőt néha nagyon is szókimondó ember volt.”

Kozma 16 évesen találkozott Keresztessel, húszévesen, 1959-ben lett először országos bajnok, majd 1960-tól válogatott, és bizony hamar berobbant a nemzetközi élmezőnybe is, hiszen a nehézsúly speciális jellegéhez képest nagyon fiatalon, 21 esztendősen jutott el az 1960-as római olimpiára, s ott a negyedik helyen zárt. A jokohamai vb-bronzérem és az 1962-es toledói világbajnoki cím után már a tokiói játékokra koncentrált, miközben itthon a legnépszerűbb sportolók között kezdték számontartani.
Érdekesség, hogy kötöttfogásban és szabadfogásban egyaránt versenyzett: előbbiben tíz magyar bajnoki címet szerzett 1959 és 1968 között, emellett ötszörös szabadfogású magyar bajnok is (1962, 1965, 1966, 1967, 1968).

Dávid Sándor sportújságíró jól ismerte Kozmát, 2020. február 23-án így írt róla az Origo honlapján: „Pisti feje egy olyan vaskos, izmos nyakon nyugodott, hogy ha azon körbetekert egy normális nyakkendőt, akkor nem maradt belőle megkötni való. Ezért neki még a nyakkendőjét is csináltatnia kellett. Még szerencse, hogy az Eötvös utcában, a Vasas székház, étterem, klubház melletti házban volt Erzsi néni (ha nem, hát Juci néni) nyakkendő szalonja, és az idős hölgy, aki szintén imádta Picit, ha ingeket varrt neki, mindjárt néhány csodálatos nyakkendőt is csinált hozzájuk. Az már magától értetődik, hogy Pisti szabad idejének a java részét – velem együtt – a Vasasban töltötte, már csak a kaja miatt is. Azt a mennyiséget ugyanis, amit képes volt a legjobb húsokból befalni (öt-hat szelet volt az induló adag), azt nyilvános kocsmában képtelen lett volna kifizetni, arra az Isten pénze is kevés lett volna. De Pici itt külön számlán volt (persze menő korában), és a szakácsok abban versenyeztek, hogy kinek a főztjéből eszik többet. Annak több járt a dicsőségből is, amelyet aztán Kozma aratott.”

Dicsőségből márpedig akadt bőven! Még úgy is, hogy a toledói vb előtt elszenvedett térdsérülése egyre súlyosabbá vált, a tokiói olimpia évében, 1964 elején hosszú időre ágyba kényszerült, sőt, két hónappal az utazás előtt ismét megroppant a térde, így az is kérdésessé vált, indulhat-e egyáltalán a játékokon. Végül útra kelt, erősen sántikálva. Tussal verte a japán Cuneharu Szugijamát, majd a mindkét fogásnemben jeleskedő olimpiai bajnokot, a török Hamit Kaplant. A 3. fordulóban erőnyerő volt, azután pontozással nyert az olimpiai és vb-aranyérmes Wilfried Dietrich és a csehszlovák Petr Kment ellen. A döntőben a szovjet Anatolij Roscsin, az előző évi világbajnokság győztese következett. Kozma támadott, Roscsin pedig bontott, mígnem a magyar elkapta a szovjet derekát, és az ellenfelére zuhant. Az idő közben lejárt, nem ítéltek pontot az akcióért, csak kihirdették a magyar aranyat érő döntetlent.

Tokió után futószalagon szállította az érmeket: 1965-ben vb-ezüstöt, 1966-ban vb-aranyat és Eb-ezüstöt, 1967-ben világ- és Európa-bajnoki aranyat, míg 1968-ban Eb-ezüstöt.
Az 1968-as mexikói olimpián a 15 fős mezőnyben tussal verte az első négy ellenfelét, a román Constantin Busoiut, a japán Jorihide Iszogait, a finn Raymond Uytterhägét és a bolgár Sztefan Petrovot. A végén ismét Roscsinnal került szembe. A hibapont nélkül álló Kozmának a döntetlen is elég volt a végső győzelemhez. A 4. percben viszont passzivitásért megintették, szóval támadnia kellett – ebből nem is volt hiány, miközben a szovjet minden fogást bontott, vagy kilépett előle a szőnyegről. Kevesebb, mint fél perc volt hátra, amikor a bírók Roscsint is megintették. A hivatalos eredmény – először az olimpiák történetében – akció nélküli döntetlen volt, amelyért 2.5 hibapontot kapott mindkét versenyző, s ezzel eldőlt, Kozma István kétszeres olimpiai bajnok!
1968-tól jegyben járt Szalatnai Judittal (1933–2016), aki Eb-3. helyezett evezős, síző, edző, Szalatnai Rezső (1904–1977) író, irodalomtörténész, kritikus leánya volt.

Mestere mindennap meglátogatta a kórházban. „Azt mondta: annak örülök, Lajos bácsi, hogy egyedül voltam a kocsiban. Én vagyok a hibás. Amikor megláttam a buszt, ráléptem a fékre. Pedig, ha gázt adok – még elmehetek előtte. A kórházban nem találtak neki megfelelő méretű ágyat. A fiúk, válogatott társai vitték be neki végül a saját, otthoni ágyát, Bajkó, Csatári, Gurics, Sillai, Varga, Pércsi cipelte utcákon át, mert az autó nem parkolhatott a ház környékén. Ez kicsit ki is fejezte azt, hogy Pisti milyen központi alakja, milyen nagy egyénisége volt az akkori csapatnak, harcolt – ha kellett – a társakért, egyszóval igazi csapatkapitány volt.

(…) Ha öt éve nem ragadja el a halál, övé lehetett volna a harmadik olimpiai arany is, s ki tudja, hány világ- és Európa-bajnoki cím. A 30 év legjobb sportolói között bizonyára előbb végzett volna. Úgy érzem, halála után öt évvel kicsit már elhalványult az emlék azokban is, akik ismeretlenül is ismerősként üdvözölték őt az utcán, aki, ha megjelent valahol, szeretetet, mosolygást élvezett maga körül. Soha nem felejtem el, amikor egyszer a feleségem kórházban volt, s Pisti meglátogatta. Hát egy puszit sem kapok? – kérdezte a feleségem, felnézve az ágyról arra a hatalmas embertoronyra. Azt mondja erre Pisti, tudja, Cica néni, hogy milyen lusta vagyok (halkan mondta, a maga módján, de csak úgy zengett a kórterem), lehajoljak olyan mélyre? Ezzel lenyúlt a két lapát tenyerével, és matracostul, takaróstul, mindenestül felemelte a feleségemet, úgy cuppantott egyet az arcára. Ez a komótos, csupa szív, csupa derű ember Kozma István az én számomra. Így őrzöm az emlékeimben, s szinte magam előtt látom még ma is felejthetetlen alakját” – fogalmazott 1975-ben Keresztes Lajos.