Kovács

István

Volt-e valós alapja vagy sem? A kérdés természetesen mindörökké megválaszolatlan maradt. A magyar sportvezetés akkori tagjai között elterjedt volt az a nézet, hogy az 1979-ben az első (és mindmáig egyetlen) felnőtt szabadfogású világbajnoki címet megszerző Kovács István az 1980-as moszkvai olimpián a „holtbiztos” esélyesek közé tartozik. A kérdés persze már régen nem kérdés. Moszkvában ugyanis meghiúsultak azok a remények, amelyek szerint ő lett volna súlycsoportja olimpiai bajnoka. Nem lett az, be kellett érnie az esetében szerénynek tűnő harmadik helyezéssel, s az érte járó bronzéremmel. - Én magam is abban reménykedtem, hogy ott folytatom, ahol San Diegóban abbahagytam – vélekedett a szabadfogású birkózás egykori nagysága a szigetszentmiklósi, Duna-parti házikójában történt korábbi beszélgetés során. – Ám elég volt egy szerencsétlen mozdulat, amikor a jugoszláv Memedi ellen egy lábra menési kísérletnél a bal vállamban elszakadt egy izom. A meccset ugyan 1-0-ra így is megnyertem, de éjszaka csak ülve és beinjekciózva tudtam aludni. – Hogyan volt képes folytatni? – Óriási erőfeszítésekkel előbb egy mongol, majd egy lengyel birkózó ellen is győzni tudtam, majd a bolgár Abilovtól kétvállal, a szovjet Aracilovtól pontozással kaptam ki, s végül harmadik lettem. – Ez az olimpiai bronz története, de hogyan lett egyáltalán birkózó?

– 1960-ban költöztünk fel Budapest XVII. kerületébe. Az általános iskola elvégzését követően a XIII. kerületi Huba utcába kerültem vegyipari szakközépiskolába. Egy alkalommal a közeli Honvéd-székháznál nézegettem a különböző sportágak tablóit. Akkor jött a gondolat, hogy talán birkóznom kellene. Harmadik nekifutásra be is merészkedtem a csarnokba, ahol azután végleg ott ragadtam. Mivel a Honvédban inkább a szabadfogást gyakorolták, így egyenes ágon kerültem én is erre a vonalra. Szerintem a birkózás alapjait mindenképpen a szabadfogásban kellene elsajátítani. Erre legjobb példa a Honvéd olimpiai, világ- és Európa-bajnoka, Varga János, aki szintén szabadfogásban kezdett, s nemzetközi sikerekkel a háta mögött váltott át a kötöttre. – Ön viszont megmaradt az első választásnál, ugye? – Nem egészen. Az 1970-es felnőtt ob-n például a kötöttfogásúak 82 kilós döntőjében döntetlent birkóztam Hegedüs Csabával és kisebb testsúllyal én lettem a bajnok. Csak 1971-ben döntöttem végleg a szabadfogás mellett. – Miről emlékezetes még ez az az ön számára? – Miután a Honvédban két év katonai szolgálat után nem adtak ki a Csepelnek, így csak 1972-ben birkózhattam ismét. Három verseny alapján kijutottam a müncheni olimpiára, ahol egy meccset nyertem, kettőt vesztettem és ezzel be is fejeztem. Akkoriban még mindenféle taktikázás nélkül, igazi „örömbirkózást” csináltam. Akkor tényleg csak a részvétel volt a fontos számomra. – A sérülések mennyire befolyásolták pályafutása eredményességét? – Sajnos az egyik lábamat sosem rakták rendbe, így egy évtizeden át tulajdonképpen sérülten birkóztam. 1974-ben például operáció helyett szó szerint a kórházból vittek az Eb-re, nem kaptam időt a rehabilitációra. – A sportvezetőkkel egyébként sem volt felhőtlen a kapcsolata. – Szerettem megmondani a véleményemet, amit ők nem vettek jó néven. Moszkva után például a csepeli elnök, Báthori János és helyettese, Lacházi Tamás kőkeményen letolt, mondván: cserbenhagytam őket, ugyanis betervezték az aranyérmemet, s az ezért kalkulált prémiumot nem kaphatták meg! – S ezt a „cserbenhagyást” később visszaadták? – Ahol csak lehetett. 1983-ban az elnök közölte, hogy a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel inkább fiatalítanak.

Így 1984-ben, 33 éves koromban átigazoltam az általuk lefitymált Csepel Autóhoz, ahol 1984-ben megnyertem életem utolsó felnőtt bajnoki címét két csepeli – Tóth Gábor és Nagy Lajos – előtt. – Azóta mi minden történt az életében? – A Csepel Autó csapatát az NB I-be vezettem, majd 1988-ban a Honvéd edzője lettem. A rendszerváltást követően előbb az utánpótlás korúak, majd a felnőtt válogatottak szakágvezetője lettem. 1992 májusában a kaposvári Eb-n szót emeltem egy kvótaeladási kísérlettel szemben, erre én lettem a kegyvesztett. Nemzetközi A-kategóriás versenybíróként 2000-ben még eljutottam Sydneybe az olimpiára is. 2008 óta viszont ezért-azért már nem bíráskodom. – Civilben mivel foglalkozik? – Többféle sportszert gyártottam, a birkózó szőnyegeim lettek a legismertebbek. Talán legnagyobb sikerként azt említeném, hogy 2003-ban az amerikaiak a New York-i kvalifikációs világbajnokságot az én szőnyegeimen bonyolították le. Egyébként huszonöt országba jutottak el az évek során a termékeim. 1970 és 1984 között tizenkét alkalommal lett egyéni magyar bajnok a szabadfogás 82 kilogrammos kategóriájában, emellett kétszeres csapatbajnok a Csepel gárdájával. 1982-ben szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. Visszavonulása után a Csepel Autó, 1988-tól a Budapesti Honvéd edzőjeként dolgozott, nemzetközi bíróként is tevékenykedett, közben saját vállalkozását is elindította kezdetben birkózómezek és –cipők kereskedelmével foglalkozott, majd a White Raven birkózószőnyegek gyártásával és értékesítésével is foglalkozott.1991-től 1992-ig a magyar szabadfogású válogatott vezetőedzője volt. 2012-ben Csepel díszpolgárává avatták. 2015-2020 között a Magyar Birkózó Szövetség egyik alelnöki posztját töltötte be.

A Nemzetközi Birkózó Szövetség (FILA jelenleg UWW) Hall of Fame-t, a Hírességek Csarnokát azért hozta létre, hogy tiszteletben tartsa és elismerje azokat a birkózókat, akik kiemelkedően sikeres pályafutásukkal, kivételes egyéniségükkel, kitűnő teljesítményükkel, tekintélyükkel, tevékenységükkel, hozzájárultak hazájukban és a világban a birkózás sportág elismertségéhez és népszerűsítéséhez. Kovács Istvánt 2018-ban iktatták be a Hall of Fame hírességei közé. Olimpiai bronzérmes lett 1980-ban. Világbajnokságot nyert szabadfogásban 1979-ben. Világbajnoki bronzérmet szerzett 1977-ben. Európa-bajnoki ezüstérmes helyen végzett 1979-ben. A 2018. évi budapesti vb kísérőeseményeként rendezett Hall of Fame-gálán huszonkét új tagot, köztük a magyar szövetség egyik akkori alelnöki tisztét betöltő Kovács Istvánt, Magyarország eddigi egyetlen szabadfogású világbajnokát is beiktatták a birkózó Hírességek Csarnokába. Nádudvaron született. Budapesten kezdett birkózni a Honvédban, majd Csepelen vált klasszis versenyzővé, méghozzá a hazánkban kevésbé népszerű és eredményes szabadfogásban. Tizenkétszeres országos bajnok, 1979-ben San Diegó-ban a 82 kilósok között megszerezte a szakág eddigi egyetlen magyar világbajnoki címét.