Gurics

György

Gurics György 1946-tól a Ganz TE, 1949-től a Budapest Honvéd SE birkózója volt. 1952-től 1963-ig szerepelt a magyar válogatottban. Mindkét fogásban versenyzett, és kötöttfogásban kiemelkedő eredményeket ért el. Pályafutása első felében több mint egy évtizeden át volt a világ élvonalában közép-, majd félnehézsúlyban. Tagja volt az 1952-es helsinki olimpián, az 1956-os melbourne-i olimpián és az 1960-as római olimpián a magyar delegációnak. Rómában mindkét nemben olimpiai résztvevő volt. 1952-ben bronzérmet szerzett a kötöttfogású birkózás középsúlyú súlycsoportjában. Pályafutása során összesen négy világbajnoki érmet gyűjtött, 1961-ben Jokahomában világbajnoki címet szerzett a félnehézsúlyban. Ezen a világbajnokságon ő nyerte a magyar küldöttség egyetlen aranyérmét, egyben a magyar birkózás negyedik vb-aranyát. 1961-ben az Év sportolójának választották. Az aktív sportolástól 1964-ben vonult vissza.

Idős emberekkel beszélgetni mindig extra élményt jelent. Olyan, mint egy élő történelemóra. Ezek az alkalmak rendszerint régen hallott, vagy soha fel nem elevenített eseményeket, történéseket hoznak felszínre, miután a főszereplő megosztja azokat a hallgatójával. Valahogy így éreztem magamat annak idején, amikor a már nyolcvan felett járó világbajnok, olimpiai bronzérmes Gurics György kinyitotta az emlékezés zsilipeit. Volt bőven mondanivalója az Üllői úti, tágas, harmadik emeleti lakásban zajló beszélgetés során. Akkor még vele volt az 1965-ben világbajnokságot nyerő női kézilabdacsapat kapusa és kapitánya, Guricsné Pásztor Erzsébet is – ma már sajnos mindketten odaát vannak... Ennyivel értékesebbek az ott feljegyzett szavak. Gurics György nem a bőbeszédűségéről volt híres, inkább a szőnyegen „elkövetett” tetteiről. Egyenesen, szemtől szembe beszélt, a lényegre térve. – Dunapentelei parasztgyerek vagyok, amíg otthon voltam, hétszámra kaszáltam, de azért a labdát is szívesen kergettem. Az elemi után Adonyba jártam polgáriba, majd géplakatos inasnak szegődtem a Ganz-gyárba. Kemény volt a meló, tízkilós kalapáccsal egyengettük a vasat. A VIII. kerület egyik legkeményebb részén, a Törökőrben laktam, onnan egy ugrásnyira volt az Előre Sportcsarnok. Le is mentem az ökölvívókhoz, s egy évig oda jártam edzésre. Talán tovább is maradok, de édesanyám megmondta, nem hozza hetente a kaját, ha nem hagyom abba a bunyót! Szerencsére nem sokáig tartott a kényszerpihenő, mivel a Ganz-gyár kapujánál megláttam egy plakátot, amelyen az volt olvasható: „Aki erősnek érzi magát, az jöjjön birkózni!” Ezzel el is dőlt a sorsom. – Három év múlva pedig megnyerte élete első bajnokságát. – 1946-tól 1949-ig a Ganzban készültem, de már közben felfigyelt rám Matura Miska bácsi, aki akkoriban Csepelen edzősködött. Ott sokkal keményebb edzőpartnerek voltak, így engem is gyakran meghívott egy kis túlórázásra. Amikor azután megnyertem az első versenyemet, a Honvéd hamar leigazolt, s egészen 1964-ig ott birkóztam. – Minden szempontból jól alakult a sora? – Tényleg így volt, jól ment a birkózás. Már alig húszévesen a Bajcsy-Zsilinszky úton megvehettem egy száz köbcentis Csepel motorkerékpárt, ami akkor nagyobb szám volt, mint ma egy helikopter. Bár 1949-ben szabadfogásban lettem először felnőttbajnok, később viszont a kötöttfogás sokkal jobban ment. Ott 1951-ben lettem először hazai első, majd ugyanebben az évben a berlini főiskolai vb-n másodikként végeztem. Azután jött 1952, Helsinki, ahonnan egy bronzéremmel térhettem haza. Akkora furunkulusom volt, amellyel először nem akartak felengedni a szőnyegre… Később világbajnoki második is lettem, de sem az 1956-os, sem az 1960-as olimpia nem sikerült. Ezután hivatalosan már vissza is vonultam és elkezdtem edzősködni. Az 1961-es jokohamai világbajnokságra is edzőként utaztam ki, csak ott beszéltek rá, hogy induljak el a vb-n. Nem kis meglepetésre világbajnok lettem. – Aztán már vezetőedzője volt a válogatottnak. Hogyan kezelte korábbi társait? – Nem volt könnyű dolgom, pedig megmondtam a versenyzőknek, hogy nekem minden bokor mesél. A tatai edzőtáborban a folyosón az első szoba volt az enyém, ahonnan mindenkit láttam, mikor és honnan érkezett. Aki a tó felől kanyarodott, arról pontosan tudtam, hogy a kis kocsmából jött... (Jocha Károly interjúja Gurics Györggyel)

A Testnevelési Főiskolán 1960-ban végzett birkózóedzőként, 1973-ban pedig birkózó mesteredzői címet kapott. Még visszavonulása előtt, 1960-tól a Sztálinvárosi Vasas és a Dunaújvárosi Vasas edzője, valamint a magyar birkózóválogatott keretedzője volt. Versenyzői pályafutását befejezve a magyar birkózóválogatott vezetőedzője lett. Versenyzőként sem volt sikertelen. Sőt! Olimpiai bronzérmes, világbajnok, 1961-ben az Év sportolója. Gurics György mégis úgy marad meg elsősorban a magyar birkózás történetében, mint minden idők legsikeresebb szövetségi kapitánya. Ezt a posztot 1978-ig töltötte be, majd 1983-ig a BVSC (Budapesti Vasutas Sportklub) vezetőedzője volt. 1963 decemberétől a Magyar Testnevelési és Sportszövetség országos tanácsának tagja lett. Tizenöt éves kapitánysága során versenyzői öt olimpiai bajnoki címet (Polyák Imre, Varga János, Kozma István kétszer, Hegedüs Csaba – micsoda névsor!…), egy ezüst- és hét bronzérmet nyertek az ötkarikás játékokon, s nem mellesleg hozzátettek még tíz világ- és nyolc Európa-bajnoki címet is. A kötöttfogású-válogatott edzője (1960–1964), szövetségi kapitány (1964–1979), mesteredző (1972-től), szakvezetőként 23 aranyérem fűződik a nevéhez.

– Kik voltak a példaképei? – Versenyző koromban rendkívüli egyéniségekkel voltam körülvéve. Baranya István, Bencze Lajos, Gál József, Szilvásy Miklós, Polyák Imre, Kovács Gyula, Tarr Gyula, Bóbis Gyula – és még hosszan sorolhatnám a neveket. Talán Bóbist külön is kiemelném, hiszen nagy darab, mégis rendkívül hajlékony ember volt. De nagyon jóban voltam az atléta Varjú Vilivel is. (Jocha Károly interjúja Gurics Györggyel)

– Az ellenfelekre hogyan emlékezik? – Volt velük éppen elég dolgom! A legtöbb gondom a mindenkori grúz származású szovjet válogatottakkal adódott. Cibakulidze, Cirkladze, Abasidze – egyik jobb volt a másiknál. A roppant erős mezőnyben jelentős sikernek számított, hogy több mint egy évtizeden keresztül mindig ott voltam a világon az első öt között. Még 1963-ban is futotta egy világbajnoki bronzéremre, pedig akkor már harmincnégy éves voltam. – Az utódok közül ki tette a legnagyobb hatást Gurics Györgyre? – A Szombathelyről érkező, villámkarriert befutó Hegedüs Csaba, aki valóban extra dolgokra volt képes sorozatban. A másik véglet Polyák Imre volt, aki mindenkit felőrlő szívósságával a negyedik olimpiáig üldözte az olimpiai győzelmet. Gurics György haláláig szeretetben és békességben élt feleségével. Nagy bánatára az első házasságából született és együtt nevelt két fia közül az egyik korán meghalt. Közös fiuk, Attila és a kis unoka jelentette neki a boldogságot. Arról mindig örömmel beszélt, milyen jólesett, hogy a 80. születésnapjára neki ítélték a FILA (Nemzetközi Birkózó Szövetség) érdemrendjét. További díjai, kitüntetései: A Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója kitüntetést (1951-ben), a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címet (1954-ben), a Szocialista Munkáért Érdemérmet (1964-ben), míg a Mesteredző címet (1973-ban) kapta meg. (Jocha Károly interjúja Gurics Györggyel)