Gál

Henrik

Gál Henrik nem kevesebb, mint tizenkét világversenyen léphetett szőnyegre. Legnagyobb sikere a szabadfogásban kiharcolt Európa-bajnoki aranyérem. – Heni! Az a feltételezésem, hogy falusi kisfiúként alighanem az motoszkált Önben, amikor annak idején sportágat választott, hogy valamiképpen hasznosan töltse el a szabadidejét, nemde? – Inkább azt mondanám, úgy éreztem, ha törik, ha szakad, mozognom kell. Ráadásul ugye szegény megboldogult Pércsi József, Betyár is földesi volt, mint jómagam. Emlékszem, egyszer eljött Földesre bemutatót tartani az olimpiai bajnok Hódos Imre, és valakit alaposan megdobált. Csak tátott szájjal bámultam dobásainak ívét, és akkor elhatároztam, én szintén ezt a sportágat választom.

– Akik gyermekkorában ismerték Önt, azt állítják, ritka jó erőnlétnek örvendett. Elárulná, ez minek tudható be? – Nádudvaron voltam ipari tanuló, és valóban remek kondícióra tettem szert, tudniillik minden reggel nyargaltam a Földes–Nádudvar buszjárat után. Pedig hát igyekeztem időben elindulni, de a vége rendre iramfutás volt. Ettől pedig alaposan megnőtt a tüdőm vitálkapacitása. Később Debrecenbe kerültem birkózni, majd bevonultam a Magyar Néphadsereghez. A leszerelésem után még egy ideig a hajdúsági fővárosban sportoltam, ám Budapest kivetette rám a hálóját, és a Bp. Spartacus igazolt le.

– Azt tudjuk, hogy eleinte kötöttfogásban jeleskedett, de hogyan lett Önből szabadfogású Eb-aranyérmes? – Az 1972-es müncheni olimpia előtt Kruj Ivánnak, a szabadfogású válogatott szakági mesterének az okozott főfájást, hogy nem talált 52 kilós szabadfogásút. A másik fogásnem 52 kilós birkózója adva volt Doncsecz József személyében, és hát bármennyire is kedveltem a kötöttfogást, ha ki akartam jutni az olimpiára, nem volt mese, váltanom kellett. – Amikor Budapestre bútorozott fel, mi idézte elő a robbanásszerű formajavulását? ­ – Az edzésszám drasztikus növekedése. Míg vidéken csak heti három alkalommal tréningeztem, Budapesten már nem volt hiány edzéspartnerekben sem. Másrészt igencsak előnyösnek számított, hogy akkoriban mindkét fogásnemben gyakoroltunk. Jómagam a kötöttfogású elemeket beépítettem a szabadfogású repertoáromba. Tudja, akkor kezdtem el igazán bizakodni egy szép jövőben, amikor legyőztem Ölveti Lászlót. – Visszarévedve a múltba: azt hallottam, a hatvanas évek első harmadában mindenki azt szajkózta: Gált, a debreceni tehetséget érdemes “ellopni”. – Hát, éppen elég fővárosi versenyen indultam ahhoz, hogy valamennyi budapesti klub láthatott a szőnyegen. És persze az edzőtáborokban is elértek, hiszen a válogatott keretbe is meghívót kaptam. – No de miért éppen a Bp. Spartacusnak mondott igent? – Mert olyannyira tiszteltem az ott dolgozó edzőt, idősebb Növényi Norbert. Pályafutásom során dolgozott velem összesen vagy 18 mester, és mindegyiktől tanultam valami fontosat. – Persze, Gál Henrik számára azért a Fradi volt az igazi „haza”, ugye? ­­ – Ez többek között azért is igaz, mert olyan technikás birkózó volt a klub- és edzőtársam, mint Klinga László, akitől rengeteget ellestem. És még hosszan sorolhatnám, hogy miért éreztem jól magam a zöld-fehéreknél. – Tőle tehát tanulhatott, de ellenfélként ki „húzta” előre és felfelé, amint az sokak esetében szokás? – Molnár József. Sokáig azt hittem, nem tudom őt megverni. De aztán magamba szuggeráltam, hogy sikerülni fog! Hoffmann Géza, a Bp. Honvéd kiváló edzője említette is, meglepődött, és nem hitte el, hogy legyőztem Molnárt. “Megtáltosodtál te, Heni!” – fogalmazott Hoffmann. – Valami hasonló elszántság repítette Önt 1976-ban az Eb-aranyéremig a Néva partján, akkori nevén Leningrád városában? – Igen, akkoriban már nagyon egyben voltam, és a harmadik fordulóban a szovjet Arszen Alahvergyijevet a 8:44. percben leléptetéssel legyőztem. Hozzáteszem, éppen akkor érkeztek a kötöttfogásúak nézelődni a leningrádi Sportpalotába. Említettem is Hegedüs Csabának a meccs előtt, hogy részemről csodát fog tapasztalni. Felmentem a szőnyegre, és elvertem a szovjetet. Csaba ennek láttán így kiáltott fel: „Látjátok, Heni megmondta előre, hogy nyerni fog!” Utána már csak egy NDK-beli riválisom elleni sikerre volt szükségem, és máris kaptam nyakba az aranyérmet. – Azon az Alahvergyijev elleni győzelmén Gurics György edző is meglepődött. – A bemelegítésnél Tóth Gyula tréner volt mellettem, vele közöltem először, hogy készülőben a szenzáció. Furán nézett rám, majd a terembe belépve tudatta Guriccsal, hogy Heni győzni megy. “Az úgy helyes!” – értett egyet velem Gyuri bácsi. A diadalom után másként néztek rám a szovjetek is, elvégre aki Alahvergyijevet képes legyőzni, nem lehet kis tudású ember – vélték. Utána kalapot is emeltek előttem.

– A világbajnokságokon viszont az ázsiaiak nem nagyon feküdtek Önnek. ­ – Pontosítva: Takada Judzsi… Az a japán mindent tudott. De például észak-koreaival is birkóztam. Mutogatott a bírónak, hogy szabálytalan vagyok, mert állandóan felhúzom őt. Így zártam ki az esélyt, hogy lábra jöjjön. Hiába protestált, ugyanis én csak a magam kötöttfogású elemét vetettem be. – Most már tudjuk, hogy a kötöttfogású elemek beépítése a szabadba remekül segítette Önt. No és mi egyéb még? – A vallásosságom. Református vagyok, és manapság is minden vasárnap a templomban a helyem. – Mi a birkózással kapcsolatos legnagyobb élménye? – Az 1973-as teheráni vb-n megjelent Reza Pahlavi perzsa sah, akit istenként tiszteltek. Ráadásul a nyitó meccsemet a hazai Ebrahim Dzsavadi ellen vívtam. Odakísérték őt az uralkodó elé – nagy kézcsók és a hódolat egyéb jelei… Én megilletődötten lépegettem Gurics mellett. Akkora tömeg volt, hogy alig akartak a szőnyegre engedni. Végül nagy botokkal nyitották szét a biztonságiak a tömeget. Hihetetlenül értettek a birkózáshoz az iráni emberek! – Később edzőként is sokat köszönhettek Önnek a fiatalok! – A Fradiban megfordult a kezem alatt jó pár ügyes srác, de azokkal az eredményekkel úgy vagyok, hogy nem sajátíthatom ki magamnak, tudniillik számos edzőkolléga közös erőfeszítésének gyümölcsei.