Csatári

József

Ha valamely sportág képviselői alapvetően erős emberek, hát ez az állítás a birkózókra mindenképpen érvényes. Sok éven keresztül végtelenül kemény edzéseken át jutnak el a komoly megméretésig, a nemzetközi sikerekig. Az erő, a technikai elemek elsajátítása mellett ma már mindinkább szerepet játszik az ész is. Egyre gyorsabban kell reagálni az adódó lehetőségekre az ellenfél támadási kísérleteinek elhárítása érdekében. Annak idején, a hatvanas-hetvenes években talán az erőnek volt a legnagyobb szerepe. Márpedig Csatári József a kivételesen erős sportolók közé tartozott. A maga 100-105 kilós napi testsúlyával például rendszeres edzőpartnere volt a 140 kilós Kozma Istvánnak. Amikor pedig a +100 kilósok súlycsoportjában mérette meg magát (akkoriban még nem volt felső súlyhatár), volt olyan ellenfele, aki 175 kilóval mérlegelt és mégis tudott nyerni ellene. Az erős emberek legtöbbje alapvetően nyugodt – talán éppen testi erejének tudata miatt? Nos, az tény, hogy Csatári „Sus” végtelenül nyugodt volt. Soha nem elégedetlenkedett, mindent úgy fogadott el, ahogy a sorsa alakult. Pedig igazán nem volt könnyű élete – már egészen fiatalon kőkemény fizikai munkát kellett végeznie a vágóhídon. Bár az általa elért sikerekről okkal beszélhetett volna, ám számára sokkal fontosabb témát jelentett a családja, felesége, három lánya és az unokái. "Személyesen is megtapasztalhattam: valóban békességben és szeretetben élt családjával. Persze azért a sportpályafutásáról is lehetett vele beszélgetni, de a legjobb kedve akkor volt, amikor a Fény utcai piacon megehette a sajtos lángosát, amit egy-két laza fröccsel leöblíthetett."/ Jocha Károly/ Jocha Károly interjúja Csatári Józseffel: – Egykori sikereim, a birkózás világa ma már csak emlékek sora – summázta egy alkalommal. – A foci volt a mindenem, s valószínűleg soha nem váltok sportágat, ha nem kényszerülök rá. Ám tizennégy évesen már negyvenhetes volt a lábam, ekkora focicsukát pedig még véletlenül sem lehetett találni a boltokban. Ekkor elkezdtem járni a Ferencváros atlétáinak az edzéseire, de onnan hamar elpártoltam, mivel súlylökő szerettem volna lenni, de még egy hónap múlva is csak állandóan futtattak. Kézilabdás próbálkozásomnak is hamar vége szakadt, mert idő közben már ötvenesre nőtt a lábam, s ekkora cipőt akkoriban csak az NDK-ból lehetett hozatni. – Lassan kilyukadunk sikerei sportágához, a birkózáshoz, ugye? – Rákosszentmihályról jártam a Vágóhídra, ahol hentestanuló voltam. Minden reggel negyed négykor keltem, hogy fél hatra ott legyek. Másodéves inasként már 95 kiló voltam, amikor egy társam hívott, menjek el vele birkózóedzésre a Kinizsi Húsosba. A sorsom ezzel meg is pecsételődött. Az első hónapokban a nálam vékonyabbak is rendre eldobáltak, de fél év múlva átvettem az irányítást. A serdülők Budapest-bajnoksága volt az első versenyem 1959-ben, de ott még háromból csak harmadik lettem. 1962-ben viszont már a felnőtt válogatott keretbe is behívtak edzőpartnernek.

Jocha Károly interjúja Csatári Józseffel: – Ekkor még csak tizenkilenc éves volt, mégsem akart lefogyni a 97 kilósok közé, hanem inkább a nehézsúlyban próbálkozott, pedig ott a lehető legerősebb volt a konkurencia. – Az egyeduralkodó, kétméteres, száznegyven kilós Kozma Istvánról csak jókat tudok mondani. Hatalmas szíve és rendkívül érzékeny, finom lelke volt. Közös gyakorlásainkon mindig nagyon vigyázott rám, a tanultakat pedig később kamatoztattam. – 1963-ban, alig húszévesen már a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott. Milyen eredménnyel? – Az 1952-es olimpia egyik bajnoka, Szilvásy Miklós üzent Mángó Andor edzőn keresztül, hogy a csepeli idénynyitón el kell indulnom 97 kilóban. Miután mindenkit legyőztem, csomagolhattam, mert Bukarestben a Tíz nemzet versenye következett. Még abban az évben, a svédországi Helsingborgban megrendezett vb-n huszonöt induló között hatodikként zártam. – Az igazán kiemelkedő eredményekre azért még várnia kellett. – Többet is, mint amennyit muszáj lett volna. Az 1964-es tokiói olimpiára ugyanis már nekem kellett volna utaznom, de a háttérben eldöntötték, hogy inkább Kiss Ferenc üljön a repülőre. Rádöbbentem, hogy kis klub tagjaként nincs, aki megvédjen a szövetségben. Ezért 1965-ben szabadfogásra váltottam és a Budapesti Honvédhoz igazoltam. Ott az 1936-os berlini olimpia bajnoka, Kárpáti Karcsi bácsi oktatott, akinek nagyon sokat köszönhetek. – A változtatások jól sikerültek? – Igen, 1965-től minden évben ott voltam a világversenyeken, s az első, komoly sikeremet Mexikóvárosban értem el, ahol szabadfogásban a 97 kilósok között én lettem a bronzérmes. Négy évvel később, Münchenben a 100 kilós kategóriában ismét harmadikként végeztem, s közben bejött két világbajnoki ezüstérem is. A Honvéd birkózójaként tizenkilenc egyéni- és huszonegy csapatbajnoki címet gyűjtöttem az 1975-ös visszavonulásomig. Nagyon erős csapatunk volt mindkét fogásnemben: nálunk versenyzett az 1968-ban olimpiai bajnok Varga János, a Münchenben 1972-ben olimpiai bronzérmes Klinga László, de később nálunk kötött ki az 1980-ban, Moszkvában aranyérmet szerző Kocsis Ferenc is.

Jocha Károly interjúja Csatári Józseffel: – Melyek voltak a legsikeresebb fogásai a birkózószőnyegen? Szabadfogásban elsősorban lábkirúgásokkal operáltam, kötöttben pedig a levitel, s utána a karfelszedés volt az erősségem. A legnehezebb meccsem az 1970-es, edmontoni világbajnokságon, kötöttfogásban a 175 kilós amerikai Taylor elleni volt. Ezt a pasit elhajítani bizony nem volt könnyű mulatság. – Visszavonulását követően hogyan sikerült beilleszkednie a civil életbe? – Mivel közben elvégeztem a vendéglátóipari technikumot, így megbíztak a Honvéd margitszigeti klubházának vezetésével. Három év elteltével visszahúzott a szívem a Vágóhídra, s onnan is mentem kényszerből fiatalon, 1985-ben rokkantnyugdíjba. Azután a boldog együtt töltött éveknek is vége szakadt, hiszen előbb Csatári felesége halt meg, majd 2021-ben maga a birkózóklasszis is elhunyt. Díjai, elismerései: Átvehette a Magyar Népköztársasági Sport Érdemérem ezüst fokozatát. Az év magyar birkózójának választották 1973-ban.