Torna helyett a birkózást választotta
Bánkuti Zsoltot eleinte tornásznak akarták küldeni, hiszen ügyes, hajlékony, mozgékony kisfiú volt. De hatévesen mégis birkózni kezdett, az édesanyja vitte le a csepeli edzőterembe. Bátyjával sok éven át az iskolában jártak a foglalkozásokra, az edzések előtt le, utánuk felpakolták a szőnyegeket. „Akkoriban virágzott a szabadfogású birkózás Csepelen. Óriási megtiszteltetésnek számított, ha valaki az edzéseken és versenyeken mutatott teljesítményével kiérdemelte, hogy a Béke téri csarnokban tréningezhessen. Tízéves lehettem, amikor először megtehettem” – emlékezett vissza Bánkuti Zsolt.
Ma azt mondanák rá, hogy hiperaktív
Hatalmas energiájú, nagy mozgásigényű kissrác volt, szerinte napjainkban a hiperaktív jelzőt aggatnák rá. Mostani megítélése szerint akadtak nála jóval tehetségesebb fiúk, akik később felhagytak a birkózással. „Mindig a szorgalmamról és az általam elvégzett eszméletlen mennyiségű munkáról voltam híres. Kőkeményen meg kellett dolgoznom az eredményekért, sokkal többet, mint a kiemelkedőbb képességű birkózóknak. A kétszeres Európa-bajnok Ritter Árpád példáját hoznám ide, ő ifjúsági és juniorkorú versenyzőként még csak edzegetett, így is jöttek a sikerek. Utána azért rájött, hogy nagyon bele kell tenni a munkát, ha a világ élmezőnyéhez szeretne tartozni. Ami engem illett, világéletemben akkor voltam nyugodt, ha lefekvés előtt el tudtam mondani: ennél többet ma nem tehettem.”
Monotóniatűrés - szorgalom - kitartás: Eb-arany
A monotóniatűrése, a szorgalma és a kitartása emelte ki a többiek közül. Ha az edzésen szituációs gyakorlatból 55-ször ő jött ki rosszabbul, akkor az 56. alkalommal is odaállt, hogy ő csinálja meg az akciót. A munkájának először az 1992-es isztambuli ifjúsági világbajnokságon lett meg az eredménye: szabadfogásban ezüstérmet nyert, a kötöttfogásúak között a hatodik helyen zárt.
„A döntőben az ukrán Alekszander Melniktől kaptam ki, nagyon megviselt. Előtte és utána sem láttam többet ezt a srácot. Rendkívül magam alatt voltam. Amikor egy-egy fontosabb meccsen kikap az ember, megfordul a fejében, hogy megéri-e egyáltalán csinálni ezt az egészet. Ez történt velem is, de erőt merítettem belőle, és megpróbáltam még többet dolgozni. Csak ez viheti előre a sportolót, az nem, ha hosszú időre mély depresszióba esik. Fel kell állni, és tovább dolgozni, tanulva a hibákból.” Bánkuti nehéz időszakon ment keresztül 1992 és 2001 között, e kilenc évben ugyanis egyszer sem állt dobogóra világversenyen. 1999-ben a szövetség akkori elnöke, Hegedüs Csaba behívta az irodájába, és azt mondta neki, 63 kilóban nem lehet válogatott, csak az 58 kilogrammosok között.
„Hatvannyolc kiló körül mozgott a súlyom. Próbáltam ellenkezni, de lehetetlen volt. Kirobogtam az irodából, az járt a fejemben: abbahagyom, biztosan nem fogyok le. Aztán beadtam a derekam. A hazai versenyekre nem kellett fogynom, erre talán egyszer adódott példa. Csaba nagyon jól látta, ki, melyik kategóriában lehet a legsikeresebb, majd’ beledöglöttem, de megcsináltam, és meglett az eredménye.”
De nem egyből! 1999-ben az isztambuli világbajnokságon hajszálra volt az olimpiai kvótától, fél percen múlt, hogy legyőzi az örmény Martin Berberjant, de nem jött össze. 2000-ben az olimpiai kvalifikációs versenyeken elindult, Minszkben, Lipcsében és Tokióban egyaránt szőnyegre lépett, két-két hét eltéréssel egymás után. Embertelen feladat ilyen sűrűn szőnyegre lépni a világ legjobbjai között úgy, hogy rendre nyolc-tíz kilót fogy az ember, ráadásul kis súlyra. Bánkuti teljesítményét mindez megpecsételte, nem lett meg a kvóta.
Aztán jött 2001, a hazai rendezésű Európa-bajnokság, amelyen felért a csúcsra, a dobogó felső fokára állhatott, magyar közönség előtt.
„Annyi mindennek össze kellett állnia ehhez az aranyéremhez. Az alvás minőségétől, a reggelin, az ebéden, a lefekvésen át az edzőpartnerekig. Az első meccsemen általában nagyon rosszul birkóztam, szóval még a reggeli előtt lementem az edzőterembe, és birkóztam egy meccset. Szerencsére működött. Mérkőzésről mérkőzésre jobbnak éreztem magam, mindig a következő feladatra koncentráltam, míg egyszer csak ott voltam a döntőben. Meg sem fordult a fejemben, hogy kikaphatok az ukrán Vaszil Fedorisintől. Itthon, hazai környezetben, a családom és barátaim jelenléte nagyon feldobott, és szerencsére sikerült győznöm. Soha nem felejtem el, fantasztikus volt! A hegyet több oldalról meg lehet mászni, én azt az utat választottam, hogy mindent a sport alá rendelek, és mindenkinél többet dolgozom. Van, akinek ez nem fekszik. Örülök, hogy beért a munka gyümölcse.”
Folytatás edzőként
Bánkuti Zsolt a 2005-ös budapesti világbajnokságon még szőnyegre lépett, ám ezután visszavonult. Ekkor már diplomás ember volt, testnevelőtanárként végzett. Magától értetődő volt, hogy birkózóedző válik belőle. 2006-ban már a Mr. Tus birkózó-sportiskola mestereként tevékenykedett, végigjárta a ranglétrát, az U17-es, az U20-as és az U23-as szabadfogású válogatottat is irányította, 2022 januárjától ő a fogásnem szövetségi kapitánya.
„Édesapám is edző volt, ő az asztaliteniszezőket oktatta. Szerettem volna a megszerzett tudásomat átadni a többi generációnak. Meg tudom értetni magam a versenyzőkkel, figyelnek rám, szívvel-lélekkel végzem a munkámat. Az edzéseken és a táborokban az kell történjen, amit az edző mond, de azon túl lazulhat a hangulat. Igyekszem megtalálni az edző-versenyző kapcsolat megfelelő egyensúlyát. Bármikor számíthatnak rám, van, akinek apja helyett apja vagyok. Megbíznak bennem, hiszen tudják, ha kell, este tízkor is felhívhatnak. A 2024-es párizsi olimpiáig tervezek, addig szól a szerződésem. Versenyzőként kis híján, de lemaradtam a játékokról, nagy álmom, hogy edzőként ott lehessek, és mindent megtegyek azért, hogy a versenyzőink a lehető legjobb eredményt érjék el.”