Bajkó Károly (1944) - Hajrá, magyarok!

Bajkó Károly 1944. augusztus elsején Békésen született. Tizennégy éves korában, 1958-ban, Szigetszenthalmon, a Csepel Autó színeiben. kezdett versenyszerűen birkózni A kezdetekről így beszélt a Népszava egyik 1967. júniusi számában: „Mindenki meg akart verni az iskolában. S ami a nagyobb baj, majdnem mindenki meg is vert. Alig 50 kilós voltam … Ekkor határoztam el, hogy erős leszek. Mindenkit én verek meg!" A szigethalmi iskolában tartotta edzéseit a Csepel Autó birkózószakosztálya, a fiú jelentkezett Devecsai János edzőnél. Három évig tanulta a fogásokat, gyakorolt, gyakorolt, amennyit csak lehetett. S közben szépen erősödött, izmosodott. 1960-ban 62 kilós testsúllyal indult el élete első serdülő versenyén. Második lett, ezüstérmet szerzett. Ez az érem vnagy hatással volt rá.

Ekkor döntöttem végleg: birkózó leszek! A következő évben megnyertem az első ifjúsági bajnokságot, majd 1962-ben két aranyérmet szereztem. Kötött- és szabadfogásban egyaránt első lettem.
„
„

„(…) Azt hiszem, először 1963- ban, az olimpiára jelöltek névsorában figyeltek fel igazán a nevemre. A magyar csapat legfiatalabb tagjaként megnyertem az Olimpiai Reménységek Tornáját kötöttfogásban” – idézte fel később, pályafutására visszapillantva. Ezt a győzelmet megismételte 1964- ben is. A budapesti nemzetközi versenyen a világbajnok, jugoszláv színekben induló, vajdasági Horváth Istvánt is legyőzte. „Következett a magyar bajnokság, amelyen nagyon szerettem volna bizonyítani. Nem sikerült. Negyedik lettem. Amolyan csakazértis hangulatban indultam el a szabadfogású bajnokságon, amelyet megnyertem. Zsibrita és Tóth Gyula előtt! Aztán Romániában, 12 ország legjobbjai között második lettem, s így kerültem az olimpiára ..." Tokióban túl nehéz sorsolást kapott, hiába győzte le a pakisztáni Muhamad Afzalt, a bolgár Petko Demendzsiev és az iráni Mohammad Ali Szanatkaran elleni veresége miatt kiesett.

Kozma Pici hívására átigazolt a Vasasba

1967-ig még a Csepel Autót erősítette, a Magyar Sporthíradó 1962. októberi adásában (a címe: Üzemi sportkör a Csepel Autógyárban) konkrétan is megnevezik a tehetséges ifjú birkózót, igaz, a felvezetés hangneme erősen mozgalmi, a valóságtól elrugaszkodott: „A kohó mellett nyolc órát dolgozni, feszült figyelemmel bonyolult gépeket szerkeszteni, bizony elfárad a test. Egy kis sport ilyenkor felüdíti az embert. Meglazulnak az izmok, fürgébb lesz a mozgás, új erőre kap a test. Az üzemi sportkörök nagy figyelmet fordítanak a fizikai és szellemi dolgozók rendszeres testedzésére. A Csepel Autógyárban évente sok százmillió értékben készülnek a speciális tehergépkocsik. Az ismert gyári jelzés nem csak a szép kocsikat, hanem a jól működő sportkört is fémjelzi. A minőségi laboratóriumban szereli a motorokat Bajkó Károly 18 éves ifjúmunkás. Könnyedén forgatja a 300 kg-os motortesteket, de jól pörgeti ellenfeleit a birkózószőnyegen is. Ő már többszörös ifjúsági válogatott, a harminctagú birkózó-szakosztály egyik legjobbja. Eddig ezernégyszázan kapcsolódtak be az üzemi sportéletbe. (…) A Csepel Autó az ország egyik élenjáró sportköre. Legjobb versenyzőit és szakosztályait az egész országban ismerik.”
Azért az leszűrhető, hogy a Csepel Autóban bizonyos szint felett már nem lehetett maradni, Bajkó Károly 1967-ben váltott, a kedvezőbb sportolási lehetőségeket keresve új egyesület után nézett. Barátja, Kozma István, a népszerű Pici invitálására a Vasasba igazolt. S jól tette, hiszen sikertörténet vette kezdetét, hat világversenyes érmet szerzett gyakorlatilag zsinórban. Az 1967-es isztambuli Eb-n a 78 kilósok között lett bronzérmes, az 1968-as szkopjei kontinensviadalról ezüstöt hozott haza. Ezek szabadfogású sikerek voltak (Bajkó nagyszerűen támadott lábra), de a másik szakágat sem hanyagolta, olyannyira, hogy az 1968-as a mexikóvárosi olimpián a kötöttfogású 78 kilósok mezőnyében állhatott a dobogó alsó fokára. Az 1969-es szófiai Eb-n újra szabadfogásban, de már 82 kilóban szerzett ezüstöt (s elnyerte az Év birkózója címet), egy év múlva Berlinben pedig még egyet feljebb lépve, 90 kg-ban ismételte meg ezt a sikert, s az 1971-es világbajnokságon ötödikként végzett.

Bajkó 1972-ben Münchenben, pályafutása immár harmadik olimpiáján megszerezte újabb ötkarikás bronzérmét. Az utolsó mérkőzésen csak pontozással szabadott kikapnia a favorit szovjettől, Gennagyij Sztrahovtól, ezt elérte. Ahogy a Népsport 1972. szeptember elsejei számának helyszíni tudósítása fogalmazott: „Arcán a vereség szomorúsága és a fáradtság mögött lassan kirajzolódott egy boldog mosoly: – Mexikóban kötöttfogású bronzot szereztem. Azóta vártam a nagy lehetőségre, és egy ilyen szabadfogású éremre. Csodálatos érzés…” 1973-ban vállfájdalmai miatt kihagyta a lausanne-i Eb-t, majd feleségével együtt ott volt az autóban Hegedüs Csaba súlyos baleseténél, ő is megsérült. 1974-ben vonult vissza, pedig abban az évben még magyar bajnok volt, összesen tizenegy hazai aranyat szerzett. 1976-ban megpróbált visszatérni, már sikertelenül. Maradt a „kaptafánál”, sportvezető lett, 1982-től 1988-ig a Vasas technikai vezetőjeként dolgozott, 1985-ben a budapesti szabadfogású világbajnokságon ő felelt a közönségszervezésért. Még nem töltötte be az 53. életévét, amikor 1997. június 9-én, fájóan fiatalon elhunyt, a magyar birkózás összesen hat világversenyes érmet szerző nagy alakjaként.