Zsivótzky

Gyula

Zsivótzky Gyula 1937. február 25-én született Budapesten, de a Komárom-Esztergom vármegyei Kisbéren nőtt fel, a Bakony lábánál, a természet közelében, nem csoda, hogy gyermekkorában erdész szeretett volna lenni. Édesapját korán elveszítette, gimnáziumba Kiskunfélegyházára került, ahol tizenöt évesen, az 1952-es helsinki olimpia után kapott kedvet a kalapácsvetéshez, miután fellelkesült Csermák József győzelmén. A Kiskunfélegyházi Vasasban kezdett atletizálni, de kalapácsvető szakedzője nem volt, ezért autodidakta módon tanulta a versenyszámot, könyvekből és egy idősebb sporttársa segítségével csiszolgatta a technikáját két éven át, egy házi készítésű dobószerrel. 1955-ben, miután leérettségizett, felvették a Testnevelési Főiskolára, és a TFSE versenyzője lett, edzései irányítását Harmati Sándor vette át, ami gyorsan meglátszott az eredményein. Tizenkilenc évesen már válogatott kerettag volt, 1957-ben dobott először hatvan méter felett (60,88), majd bronzérmes lett a párizsi Universiadén. A következő évben nemcsak először lett felnőtt országos bajnok, de 62,32-es dobásával megdöntötte példaképe, Csermák magyar rekordját is, és indult első nemzetközi versenyén, a stockholmi Európa-bajnokságon, amelyen 63,68-as eredménnyel bronzérmet szerzett. 1959. május 30-án egyetlen nap alatt háromszor is megdöntötte a magyar rekordot, majd Torinóban megszerezte pályafutása első Universiade-aranyérmét, amelyet még kettő követett. A következő esztendőben újabb fontos mérföldkőhöz érkezett karrierjében: előbb háromszor is Európa-csúcsot dobot Budapesten (68,22; 68,84; majd 69,53), szeptemberben pedig ezüstérmet szerzett élete első olimpiáján, Rómában, a szovjet Vaszilij Rugyenkov mögött.

1962-ben jutott először hetven méter fölé, a belgrádi Eb-n már nem is volt nála jobb, az 1964-es tokiói olimpián ezért teljes joggal az aranyérmet célozta meg. Azonban 1963 novembere és 1964 februárja között egy gyermekkori vakbél-operációból visszamaradt rendellenesség, bélelzáródás miatt három súlyos gyomorműtéten esett át, élet-halál közé került, ami majdnem kettétörte a pályafutását. Mintegy kétszáz napot töltött kórházban, százkettőről hetvenöt kilóra fogyott le, és csak hónapokkal az olimpia előtt, áprilisban tudott újra edzésbe állni. „Pontosan emlékszem, 1964. április 3-án, a Testnevelési Főiskola pályáján öltöttem ismét mezt – emlékezett vissza Zsivótzky. – Persze nem dobáltam kalapácsot, az összeszabdalt hasizmaim ezt nem engedték volna, csak futottam száz métert, többre nem telt az erőmből. De újra elkezdtem, fokozatosan, lassan, keserves munkával készítettem fel magam a visszatérésre. Erősítettem a hasizmomat, bordásfalon függeszkedve emelgettem a lábam, aztán tízkilós homokzsákot erősítettem rá és egyre többször ismételve végeztem a gyakorlatot. A tatai edzőtáborban külön főztek rám, eleinte diétásan, aztán pedig a kondíciómat igyekeztek az étkezéssel is feljavítani.” A magyar bajnokságot sorozatban hetedszer is megnyerte, ezúttal Eckschmiedt Sándor előtt, a nyári játékokon pedig újra második lett, ezúttal az olimpiai csúccsal aranyérmes szovjet Ramuald Klim mögött. Bár súlyos betegsége után csoda volt az indulása is, nagyon csalódott volt az újabb ezüstérem miatt, és a hirtelen jött esőt okolta azért, mert lemaradt az aranyról. Két évvel később, 1966 júniusában egy kaliforniai versenykörúton vett részt, majd a budapesti Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett, a következő nyáron pedig tagja lett az Amerikai Egyesült Államok elleni Európa-válogatottnak.

Pályafutásában ekkor különleges dolog történt, 1968 februárjában gyerekkori példaképe, az olimpiai bajnok Csermák József vette át az edzései irányítását, ami után szinte szárnyalni kezdett: szeptemberben kétszer is világcsúcsot dobott, előbb 4-én Debrecenben (73,74), majd 14-én Budapesten (73,76), és remek formában utazott ki az októberi, mexikóvárosi olimpiára. Előtte kilenc versenyen kilencszer kapott ki a nagy rivális Klimtől, ezért nem bízta a véletlenre, már hat héttel korábban kiutazott a helyszínre akklimatizálódni. Óriásit küzdöttek a szovjet atlétával, aki a negyedik körben 73,28-as olimpiai csúccsal átvette a vezetést, de nem sokáig, mert a következő sorozatban Zsivótzky ezt nyolc centivel túldobta, és 73,36-os olimpiai rekorddal nyert, azaz éppen a legnagyobb viadalon vágott vissza ellenfelének. „Tudtam, hogy nagyot dobtam, de hogy mekkorát, azt nem, mert éppen akkor romlott el az elektromos eredményjelző tábla – mesélte később a bajnok. – Szemmel lehetetlenség felmérni, hogy hetven méter felett egy dobás centiméterekkel kisebb-e, vagy nagyobb a másiknál. Éveknek tűntek azok a másodpercek, mire megtudtam, hogy 73,36 volt az eredményem.” Még egy olimpiát vállalt, Münchenben 1972-ben, harmincöt évesen 71,38-cal ötödik lett, a következő évben diplomázott testnevelő tanárként, és tizenhárom magyar bajnoki címmel, két világ- és kilenc országos rekorddal a háta mögött visszavonult az élsporttól.

Sportvezetőként számos tisztséget betöltött, 1976-ban a Magyar Atlétikai Szövetség kalapácsvető albizottságának tagja lett, 1988-tól a Magyar Olimpiai Bizottságban, 1989-től pedig a MOB sportolói bizottságban vállalt szerepet. 1990-ben az UTE elnökségi tagja, 1991 és 1993 között elnökhelyettese volt, 1994-ben helyet kapott a Magyar Atlétikai Szövetség elnökségében, 1999-től pedig az alelnöki posztot töltötte be. 2004-ben a Nemzet Sportolója, 2005-ben a MOB elnökségi tagja lett, az évszázad magyar atlétájának választották, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) pedig az elmúlt száz év legjobb száz versenyzője közé szavazta. Kétszer házasodott, második feleségével, Komka Magdolna, négyszeres országos bajnok, olimpikon magasugróval a müncheni nyári játékok után ismerkedtek meg. Idősebbik fia, az első házasságából született Gyula labdarúgóként 1984-ben ifjúsági Európa-bajnokságot nyert, illetve magyar bajnok volt az Újpest és az MTK csapataival. A fiatalabbik, Attila junior-világbajnok, többszörös olimpikon tízpróbázó, aki 2005-ben világbajnoki bronzérmet, 2006-ban pedig Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, és egyidőben édesapja irányította az edzéseit. Zsivótzky Gyula 2007-ben, hetvenévesen, hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el, sírja az Óbudai temetőben található. Halála után tíz évvel kisbolygót neveztek el róla.

• 3× Universiade-győztes (1959, 1961, 1965) • 13× magyar bajnok (1958–1970) • 2× az év magyar atlétája (1965, 1968) • 2× az év magyar sportolója (1965, 1968) • a Munka Érdemrend arany fokozata (1968) • az évszázad magyar atlétája (1999) • beválasztották a XX. század száz legjobb atlétái közé • Halhatatlanok klubja-tag (1995) • MOB olimpiai aranygyűrű (1995) • MOB-érdemérem (1998) • a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1997) • Magyar Örökség díj (2000) • a Nemzet Sportolója (2004) • Kiskunfélegyháza és Balatonfenyves díszpolgára