Rózsavölgyi

István

Rózsavölgyi István Reidl éven 1929. március 30-án született Budapesten, édesapja korán meghalt, így édesanyja nevelte őt és két testvérét. Az Óbudai Előre jobbszélsőjeként a futball lett az első sportág az életében, az első munkájaként pedig kalauzként dolgozott. A második világháború végén katonai pályafutását a Hadihajós Osztály sorkatonájaként kezdte, majd 1949-től a kaposvári gyalogezred önkénteseként folytatta, hogy a végén a Bem József Légvédelmi Tiszti Iskola elvégzése után 1952-ben hadnaggyá avassák. A sport, és azon belül is az atlétika ekkor vált az élete részévé, ugyanis csak 1950-ben kezdett el futni. A korszak legjobb edzője, Iglói Mihály akkor figyelt fel rá, mikor 1952-ben minden mezei futó számban győzött a hadsereg-bajnokságon, és még abban az évben a Budapesti Honvéd csapatához csábította. A fiatal sportoló egyébként ezután változtatta meg a családnevét is Reidlről Rózsavölgyire. A fővárosi klubnál Iharos Sándor, Tábori László és Mikes Ferenc lettek az edzőtársai, és Iglói szigorú intervall-edzéseinek köszönhetően már egy év múlva jöttek a jó eredmények. Rózsavölgyi az említett csapattársaival 1953. szeptember 23-án futotta első világcsúcsát 4x1500 méteres váltóban (15:29.2), amelyet a következő két évben kétszer javítottak meg (15:21.2 és 15:14.8).

Kitartásának és szorgalmának köszönhetően az első egyéni világcsúcsát 1955. október 2-án érte el Csepelen, kétezer méteren 5:02.2-t futott, de ebben az évben nem ez volt az utolsó világrekordja, mert ezer méteren is olyan eredményt ért el, mint előtte soha senki (2:19.0). A következő évben már olimpiai versenyszámban is megtette ugyanezt, 3:40.6-os ideje majdnem egy évig számított a világ legjobb eredményének. Hét világ- és nyolc Európa-csúcs után vele is esélyesként számoltak az 1956-os Melbourne-i olimpián, de Iharos váratlan itthon maradása megtörte az Iglói-csapat egységét, a forradalom eseményei és az emiatt kimaradt edzések pedig szintén rányomták a bélyegüket a versenyzők teljesítményére, Rózsavölgyi meglepetésre már az előfutamokból sem jutott tovább. „Rossz lelkiállapotban, teljesen legyengülve kezdtem el újra az edzést. Máskor könnyedén teljesítettem három négyszázat ötvenkét másodpercre, most még kettőt sem tudtam. Nem voltam jobb állapotban akkor sem, amikor az ezerötszáz előfutamában rajthoz álltam. Amíg tempót futottunk, addig tartottam a lépést a többiekkel, de most az utolsó háromszázon elmentek mellettem. Pedig döntőbe akartam jutni! Én, a világcsúcstartó, kiestem” – olvasható Rózsavölgyi visszaemlékezése Török Ferenc Pergamen című könyvében, ráadásul elveszítette edzőjét és legjobb barátját is, ugyanis sem Iglói, sem Tábori nem tért vissza Magyarországra az olimpia után.

Hazatérése után egyedül folytatta tovább az edzésmunkát Iglói Mihály korábbi útmutatásai és a saját elképzelései alapján, aminek köszönhetően magyar bajnoki címei mellett 1959-ben a 4x1 mérföldes váltóval még elért egy világcsúcsot is, majd legerősebb versenyszámában, ezerötszáz méteren 3:38.8-as országos csúcsot futott egy hónappal az olimpia előtt Budapesten, amit egyébként csak harminchat évvel később tudtak megdönteni. A római játékok előtt többször vehetett részt amerikai versenyeken, a legrangosabb viadalra pedig csúcsformában érkezett. Könnyedén jutott be az ezerötszázas fináléba, ami előtt azonban esett az eső, a felázott salakon pedig csak a harmadik helyen tudott célba érni az ausztrál Herb Elliott és a francia Michel Jazy mögött. Ezt azonban sikerként élte meg, és valóban az volt, hiszen ez a bronzérem mindmáig a magyar futósport utolsó olimpiai érme. Az olimpia után, 1961-ben Rózsavölgyi versenyszámot váltott, és ezerötszáz helyett ötezer méteren versenyzett, ami után hamarosan belátta, hogy nem tudja felvenni a versenyt a fiatalabb generációval, és már nem tud kiugró eredményeket elérni, ezért 1962-ben a visszavonulás mellett döntött. Rózsavölgyi István pályafutása alatt közép- és hosszú távon tizenkilenc alkalommal döntött magyar csúcsot, 297 versenyéből 188-szor győztesen szakította át a célszalagot.

Sportolói karrierje után elvégezte az edzői képzést, előbb a Néphadsereg tisztjeként vándoredzőként, és a válogatott öttusázók futóedzőjeként dolgozott, tanítványai közé tartoztak a magyar öttusasport legnagyobb alakjai, Balczó András, Török Ferenc és Móna István is. Ez egészen 1964-ig tartott, amikor egykori klubjánál, a Budapesti Honvédnál lett a közép- és hosszútávfutó, valamint gyalogló szakág edzője. Munkája során az Iglói-módszert használta, edzőként ugyanolyan fegyelmet követelt, mint amit sportolóként maga is követett, emiatt többször került konfliktusba a szakosztály-vezetéssel. Leszerelése után, 1976-ban Tatára költözött, a következő évben Török Ferenc, immár szövetségi kapitányként újra felkérte az öttusa-válogatott edzőjének, így dolgozhatott az újabb aranygeneráció versenyzőivel, Fábián Lászlóval és Mizsér Attilával. 1984-tól a tatai edzőtábor szakmai vezetője volt, de 1990-es nyugdíjba vonulása után is tartott edzéseket, és közben társadalmi szempontból is aktív maradt, 2000-ben Tata díszpolgára lett, 2004-ig a Máltai Szeretetszolgálat helyi szervezeténél dolgozott, 2009-ben pedig róla nevezték el a tatai atlétikai pályát. Nyolcvankét éves korában, 2012. január 27-én hunyt el Tatán, ahol születésnapján minden évben megrendezik a Rózsavölgyi-emlékversenyt kedvenc távján, ezerötszáz méteren, 2019 óta pedig emléktábla őrzi az emlékét a városban.

• magyar bajnok 800 méteren (1955) • 5x magyar bajnok 1500 méteren (1956-1960) • 2x csapatbajnok 5000 méteren (1957, 1959) • mezei futó országos bajnok (1958) • 2x mezei futó bajnok csapatban (1955, 1959) • 2x magyar bajnok 4x400 m váltóban (1955, 1958) • 4x magyar bajnok 4x800 m váltóban (1955, 1959-1961) • 4x magyar bajnok 4x1500 m váltóban (1955, 1959-1961) • a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954) • a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem arany fokozata (1988) • a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (1994) • Tata díszpolgára (2000)