Németh

Imre

Németh Imre az első világháború alatt, 1917. szeptember 23-án született egy kassai munkáscsaládban, amely a trianoni határmódosítások után Budára költözött. Négy polgári osztály elvégzése után géplakatosnak tanult, és ezen a vonalon indult el az élete, 1941-ben a Ganz Villamossági Gyárban műszaki ellenőr, 1945-től művezető, majd a transzformátorgyár vezető helyettese lett. Még nem volt tagja semmilyen atlétikai klubnak, amikor munka után minden nap kijárt a helyi lövészegyesület grundjára, a Marczibányi tér északi részén, átmászott a kerítésen, majd órákig dobálgatta lestrapált, ócska kis diszkoszát, amit a Budapesti Budai Torna Egylet sporttelepének pályaszolgájától kapott. Már az ipari tanulók egyesületének tagjaként 44 méterig jutott diszkoszvetésben, és egy saját maga által elmesélt, 1936-os történet szerint úgy váltott kalapácsvetésre, hogy az edzőpálya túloldalán a kalapácsvetők egyszer megkérték, dobja már vissza hozzájuk a kalapácsot. Egy klubtársa azonban rászólt, hogy hozzá ne nyúljon, mert veszélyes sportszer, és még elrántja. Németh Imre ezen annyira felhúzta magát, hogy visszaszólt: "Ha én egyszer nekifogok, és hajigálni kezdem ezt a ti kalapácsotokat, olyan messzire eldobom, hogy meg se találjátok!" Azzal – életében először – kezébe vette a kalapácsot, visszahajította, ami elsőre rögtön 33 méterre szállt, így a kalapácsvetők odamentek hozzá, hogy nem állna-e be inkább közéjük. Az igenlő válasz után azzal a lendülettel be is nevezték a legközelebbi versenyre, amit megnyert. Első ránézésre talán senki nem gondolta volna, hogy a kalapáccsal is kiemelkedő eredményre lesz képes, hiszen vékony testalkatú sportoló volt – dobóatlétákhoz képest pláne –, amit azonban elképesztő akaraterejével kompenzált.

1938-tól a Magyar Atlétika Club (MAC) atlétájaként nemcsak kalapácsvetésben, hanem súlylökésben és diszkoszvetésben is rendszeresen versenyzett, de a nyilvánvaló tehetsége ellenére fiatalon nem tudott kibontakozni a második világháború kitörése miatt. 1944-ben megnősült, összekötötte életét Kondorosi Erzsébet országos bajnok diszkoszvetővel, a háború után, 28 évesen pedig újra sportolni kezdett, előbb a Toldi Miklós SE, majd 1947-től a Budapesti Vasas atlétájaként, amelynek színeiben a legnagyobb sikereit elérte. Amelyek jöttek is gyorsan, az 1946-os, oslói Európa-bajnokságon már negyedik helyen végzett 50.03-as dobásával, a következő évben pedig óriásit javítva, 57.60 méteres kísérletével első helyre ugrott a világranglistán. 1948. július 14-én, a londoni olimpia előtt két héttel, a nemrég átadott tatai edzőtáborban 59.02-es világrekordot állított fel kalapácsvetésben, két centit javítva a német Erwin Blask tíz évvel korábbi eredményén. A londoni olimpián, harmincévesen ő vihette a zászlót a megnyitón. Láthatóan vékonyabb testalkatú volt jugoszláv, amerikai és svéd ellenfeleinél, utóbbiak reklamáltak is, hogy Németh Imre szerintük nem is dob szabályosan, holott csak arról volt szó, hogy a magyar dobóatléta éveken át gondosan csiszolt, a többiekénél alacsonyabban végzett forgótechnikája messze hatékonyabb volt a riválisaiénál. Az is ösztönözte, hogy megtudta, felesége az ő elutazása után adott életet lánygyermeküknek, Katalinnak.

A selejtezőből a legnagyobb kísérlettel (54.02) elsőként jutott tovább, így magabiztosan érkezett a délutáni döntőre. Már az első körtől kezdve vezetett, a másodikra pedig olyan nagyot dobott (55.44), amivel nyert volna, de a hatodik, utolsó kísérlete lett a legnagyobb, 56.07 méter, amivel száznyolcvan centit vert a második helyen végzett jugoszláv Ivan Gubijanra. "Egy kicsit bánt, hogy nem tudtam ötvenhét métert és új olimpiai csúcsot dobni. A döntőben azonban a hosszú szünetek miatt nagyon elmerevedtem, az ötödik és hatodik dobásomnál nem indultam elég lazán, sajnos erre csak az utolsó dobásom előtt jöttem rá" – panaszkodott kicsit a Népsport hasábjain, de boldogságát csak az rontotta el kicsit, hogy az eredményhirdetésre estig kellett várni, mert a szervezők nem találták meg a magyar zászlót. A következő két éve további sikereket hozott, a világrekordot 1949 szeptemberében 59.57-re, a következő év májusában pedig 59.88-ra javította. Bár toronymagas esélyesnek számított, az 1950-es, brüsszeli Európa-bajnokságon Magyarország nem képviseltette magát, így legközelebb világversenyen csak az 1952-es olimpián indult, ahol újra vihette hazánk zászlaját a megnyitó ünnepségen. Helsinkibe már tanítványával, Csermák Józseffel együtt utazott, aki végül túlszárnyalta őt, megdöntötte a világcsúcsot, megszerezte az aranyérmet, Némethnek, a büszke edzőnek pedig a bronz jutott. Németh Imre utolsó nemzetközi versenye az 1954-es berni kontinensviadal volt, amelyen hatodik helyen végzett, utolsó országos bajnoki aranyérmét pedig harmincnyolc évesen, 1955-ben szerezte. Az aktív sportolástól csak öt év múlva vonult vissza, tizenkétszeres egyéni, és tizenkétszeres csapatbajnokként, tízszer javította meg az országos csúcsot kalapácsvetésben, és 34 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban.

Ismert és népszerű sportolóként Németh Imre már korán elkezdte építeni civil életét is, 1949 és 1953 között országgyűlési képviselő volt, majd abban az évben a felépült Népstadion első igazgatójává, később a Népstadion és Intézményei Vállalat főigazgatójává, 1977-től pedig sporttechnológiai szakfelügyelővé nevezték ki. Az építésben rendkívül aktívan vállalt részt, ő irányította a Kisstadion, a Körcsarnok, és a központi edzőpályák építését és korszerűsítését, amiért olykor konfliktust is vállalt a politikai vezetéssel. 1980-ban ment nyugdíjba, de addig számos más sportvezetői szerepet betöltött az évek során: 1958-ban és 1960-ban a Magyar Testnevelési és Sport Tanács (MTST) tagja, 1964-től 1973-ig pedig a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke volt, mellette vezette a Vasas atlétika szakosztályát is. Az 1968-as mexikói olimpia után az ő javaslatára hozták létre és nyitották meg a következő évben a mátraházi magaslati edzőtábort. Másodszülött gyermeke, Németh Miklós világklasszis gerelyhajítóként, apja nyomdokaiba lépve 1976-ban szintén az olimpiai bajnoki címig vitte, ráadásul világrekorddal nyert. Németh Imre 1989. augusztus 18-án, hetvenkét éves korában hunyt el Budapesten, sírja a Farkasréti temetőben található.

• 12x magyar bajnok (1942–1952, 1955) • angol bajnok (1947) • a Magyar Népköztársaság kiváló sportolója (1951) • a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954) • Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Érdemrend bronz fokozata (1979)