Lovász

Lázár

Szülei Bukovinából jöttek át Újvidékre a második világháború alatt, itt született Lovász Lázár is 1942. május 24-én, majd kétévesen a Baranya megyei Hidasra menekültek. Ott élt tizennégy éves koráig, 1956-ban lett kollégista a pécsi bányaipari technikumban, ahol egyből beszervezték kézilabdázni, futballozni és birkózni, de a második évben egy termelési gyakorlaton az osztálytársa, Hauszmann Ervin révén megismerkedett a kalapácsvetéssel is. Először csak segített neki az edzésben, de annyira megtetszett neki, hogy barátja bátorítására később ő magais elkezdett gyakorolni a Pécsi Dózsa SE-ben. „Szívesen fogadtak, rögtön kaptam szerelést, de zömmel magunk csináltuk a feladatokat; olykor átjött hozzánk egy másik klubtól Gáspár János, aki fiatalon maga is kalapácsvető volt, és próbálta átadni, amit megtanult – mesélte 2022-ben a Nemzeti Sportnak a mai napig Pécsen élő Lovász Lázár, aki sokáig a bányában is követ tört fizikai edzés gyanánt. – Nekem már korán elég jól ment, és amikor elkezdtem hatvan méter körül dobálni, 1961-ben behívtak az ifjúsági válogatottba, 1965-től pedig a felnőttválogatott bő keretébe.” Ez azzal járt, hogy onnantól évente több alkalommal meg kellett jelennie neki is a tatai edzőtáborban. Akkoriban hárman voltak nemzetközi szintű kalapácsvetők Magyarországon: Zsivótzky Gyula kiemelkedett közülük, őt Eckschmiedt Sándor és Lovász Lázár követte, akik felváltva győzték le egymást, de mivel vidéken nem volt szakedző, utóbbi igyekezett tőlük minél több fogást ellesni.

Ezután több nemzetközi versenyen is részt vett, így Kijevben, Leningrádban, Berlinben, Szófiában, Prágában, Varsóban, Helsinkiben, majd 1966-ban hatodik lett a budapesti Európa-bajnokságon. 1968-ban, nem sokkal a mexikóvárosi olimpia előtt meghívott indulóként megnyerte az angol bajnokságot, amelyre őt küldte ki a magyar szövetség Londonba. „Az aranyérmeket személyesen Erzsébet királynő és Fülöp herceg adta át, és nagy zavarban voltam, amikor gratuláltak. Főleg, amikor meghívtak a másnapi bankettre, amelyre egyedül kellett mennem. Angoltudás híján, esküszöm, a versenyen könnyebb volt helytállnom, mint ott!“ – emlékezett vissza Lovász Lázár. A sportág akkori szövetségi kapitánya, Koltai Jenő végül úgy döntött, mindhárom klasszis tanítványa utazzon az olimpiára, a döntőbe jutásra ugyanis mindhármuknak reális esélye volt. Lovász érezte, hogy jó formában van, kint már hetven méter felett is dobott edzéseken, és tudta magáról, hogy versenykörülmények között tudja kihozni magából a legjobbat, de éremre azért ő sem számított.

A magyar kalapácsvetők Mexikóvárosban valóban fantasztikus eredményt értek el, Zsivótzky arany-, Lovász 69.78-as egyéni csúccsal bronzérmet szerzett, az ugyancsak ennyit teljesítő japán Szugavara Takeót második legjobb kísérletével, harminckét centiméterrel előzte meg. Mint később mesélte, szokásától eltérően kicsit ideges volt a fináléban, ezért az első két kísérletét el is rontotta, így nem maradt más lehetősége, harmadikra nagyot kellett dobnia, hogy bekerüljön a döntőbe. Az egyéni csúcsával rögtön a harmadik helyre jött fel a verhetetlennek tartott kettős, Zsivótzky és a címvédő szovjet Ramuald Klim mögé, amitől megnyugtatott, és amit végül meg is tudott tartani, Eckschmiedt pedig ötödik lett. Ez az eredmény olyannyira váratlan volt mindenkinek, hogy a magyar tévériporter először elfelejtette megemlíteni a pécsi versenyző nevét a másik két honfitársa mellett. Lovász aztán a hatodik helyen végzett az 1969-es athéni Eb-n, majd 1971-ben hétszeres válogatottként visszavonult, meglehetősen hirtelen, mert úgy érezte, a sportág fejlődésével egyre nehezebben veszi fel a versenyt, a munka mellett már tud az élvonalban maradni. Pályafutása során az olimpiai dobogóra felállhatott de – Zsivótzky árnyékában – országos bajnoki címet sosem sikerült nyernie.

Elmondása szerint azért nem lett edző, mert ugyan két fiatal, tehetséges kalapácsvető megkereste Pécsen, hogy segítsen nekik az edzésben, de az uránbányát nem akarta otthagyni, a klubbal pedig nem sikerült megegyeznie, hogy csak segítőként csatlakozzon. Ehelyett, az élsportolóként neki járó munkaidő-kedvezményről lemondva teljes munkaidőben visszament a Mecseki Ércbányászati Vállalathoz, ahol középvezetőként, termelési irányítóként dolgozott, és csak a bánya megszűnése után, 1994-ben ment nyugdíjba, huszonhét ledolgozott év után. A sportágat azonban továbbra is követte, de nemcsak a kalapácsvetést, hanem valamennyi dobó- és ugrószámot is. A mai napig ő a Baranya megyei atlétika legeredményesebb sportolója, amit 2011-ben megyei Príma-díjjal ismertek el. 2023. április 17-én hunyt el Pécsen.

• 2x Európa-bajnoki 6. (1966, 1969) • angol bajnok (1968) • Baranya megyei Príma-díj (2011)