Kulcsár

Gergely

Kulcsár Gergely hétéves volt, amikor szüleivel és három testvérével Nagyhalászról Vácra költöztek, ott végezte el az általános és középiskolát, ahol már kipróbálta a távol- és magasugrást is, de inkább más sportágakkal próbálkozott. Másfél évig volt a Váci Reménység ifjúsági futballcsapatának kapusa, de amikor tizenhat évesen többször is lehorzsolt, véres térddel ment haza, hentesként és mészárosként dolgozó édesapja eltiltotta a focitól. Azután a kézilabdával próbálkozott, a Váci Kötöttárugyár csapatában védett, amely a budapesti első osztályban versenyzett. „A jó hajítókészséget a Duna-parton szereztem meg: suli után a haverjaimmal rendszeresen kavicsokat hajigáltunk a folyókanyarban, ahol egész kavicshegyek álltak, mert kikotorták a medret. Nemcsak messzire dobáltunk, rengeteget »kacsáztunk« is” – mesélte a Nemzeti Sportnak 2019 márciusában. De hogy tehetsége is volt a dobásokhoz, azt egy 1952-es vidéki szpartakiád-sorozaton bizonyította, amelyen nyelesgránát-hajításban a városi, a járási, a megyei és végül az országos viadalt is megnyerte. A Budapesti Honvéd egyesületéhez azért ment le tizenhét évesen, mert ugróedzőt keresett, és Tompay Olivért ajánlották neki, de csak Rákhely Gyula dobóedzőt találta lent, aki a kezébe nyomott egy gerelyt. Kulcsár elsőre harmincöt méterre hajított vele, mire a tréner közölte vele, hogy nem ugró-, hanem dobóedzőre van szüksége.

Az 1956-os forradalom kitörése előtt három nappal, október 20-án jegyezte el későbbi feleségét, majd a következő év nyarán össze is házasodtak, kaptak egy tanácsi lakást a fővárosban, a Szent István körúton. Gerelyhajításban még nem is jegyezték a világranglistán, amikor 1958-ban, a stockholmi Európa-bajnokságon óriási meglepetésre bronzérmes lett, de még 1960-ban is úgy jutott ki első olimpiájára, Rómába, hogy az első ötvenbe sem fért be – ehhez képest ott is bronzérmet szerzett. „Nagy szerencsém volt az időjárással. Akkor még salakos volt a dobóhely, és az első három dobás után kaptunk a nyakunkba egy nyári záport, amely nem tartott sokáig, de rendesen eláztatta a pályát, így a további sorozatokban már senki sem tudott javítani” – mesélte. Elsőre 78.57-et dobott, csak a szovjet Viktor Cibulenko (84.64) és a keletnémet Walter Krüger (79.36) kezdett nála erősebben, a selejtezőben majdnem világcsúcsot elérő lengyel Janusz Sidlo végül még a pontszerzők közé sem fért fel. Kulcsár Gergely sportolói karrierje mellett a civil életét már a kezdetektől fogva építgette, 1960-ban a Budapesti Orvostudományi Egyetem testnevelő tanáraként, 1968-tól a Testnevelési Főiskola, 1975-től pedig egyetemi adjunktusaként dolgozott. Feleségével két gyermekük született, 1958-ban Zoltán, 1963-ban pedig Adrienne. Első olimpiai érmét Kulcsár Gergely egyébként még úgy szerezte, hogy az atlétikai edzések mellett kézilabdázott is Vácon, csak 1961 őszén kérte meg nyomatékosan az edzője, Koltai Jenő, hogy fejezze be végre a sérülésveszélyes labdajátékot.

Négy év múlva, a tokiói olimpián délelőtt rendezték a selejtezőt szemerkélő esőben és tizenkét fokos hidegben, délután kettőkor pedig a döntőt. Amikor Kulcsár a negyedik, 82.32 méteres dobásával átvette a vezetést, felcsillant az aranyérem megszerzésének lehetősége is, de a leggyengébb finn versenyzőnek tartott Pauli Nevala még abban a körben túldobta, ami maradt is a végeredmény. A következő olimpia előtti évben aranyérmet nyert az Amerika és Európa válogatottja közötti atlétikaversenyen, és úgy gondolta, egy olimpiai ezüst- és bronzérem után 1968-ban, Mexikóvárosban eljött az ő ideje. Az utolsó sorozatig 87.06-os egyéni csúcsával vezetett is a fináléban, amikor a szovjet Janisz Luszisz és a finn Jorma Kinnunen is megelőzte, előbbi ráadásul 90.10-es olimpiai rekorddal győzött. „Sportolóként az a típus voltam, aki edzésen meg sem tudta közelíteni a legjobbját. Nyolc-tíz méterrel dobtam kisebbet, hiába szimuláltuk a versenyt, hiába adott nekem Németh Miki, Csík Jóska vagy Erdélyi Gyuri néhány méternyi előnyt edzésen, akkor sem tudtam legyőzni őket. Fizikailag nem voltam annyira erős, mint ők, de technikailag én voltam az egyik legjobb, így tudtam kompenzálni. És nekem kellett az a pluszfeszültség, amit a versenyhelyzet adott, hogy mozgósítani tudjam a tartalékenergiáimat is” – emlékezett vissza a széles körben rendkívül sportszerű versenyzőnek tartott Kulcsár, akinek a negyedik olimpiai szereplése már is nem volt tervben, de mivel meglepetésre 1971-ben megnyerte a magyar bajnokságot, Koltai rávette, hogy a következő évben, 38 évesen is rugaszkodjon neki.

Münchenben viszont már nem jutott be a döntőbe, és hazatérése után, 55 válogatottsággal, tizenkét magyar bajnoki címmel és két Európa-bajnoki bronzéremmel a háta mögött visszavonult az aktív sportolástól. Rögtön a magyar válogatott dobószakágának vezetőedzője lett, emellett 1973 januárjában átvette Németh Miklós edzéseinek irányítását is, aki sérülései miatt Koltai kezei alatt nem tudta hozni a tőle várt eredményeket az előző években, de Kulcsár irányítása alatt 1975-re már túldobta a kilencven métert, az 1976-os montreali olimpiát pedig 94.58-as világcsúccsal nyerte meg. Mester és tanítványa egészen az 1980-as moszkvai nyári játékokig dolgozott együtt, majd Kulcsár tizenkét éven át Kuvaitban vállalt munkát, ahol 1992-ig a válogatott edzéseit irányította. Hazatérése után, 1995-ben nyugdíjba vonult és visszaköltözött Vácra. 2004-ben a város díszpolgára lett. A sportágtól és a versenyszámtól nem szakadt el, sokáig tartott még gerelyhajító edzéseket a Testnevelés Egyetemen. Vácon hunyt el 86 évesen, 2020. augusztus 12-én, sírja a budapesti Farkasréti temetőben található.

• Universiade-győztes (1961) • Universiade-ezüstérmes (1959) • Universiade-bronzérmes (1963) • 12x magyar bajnok (1958–1960, 1962–1969, 1971) • mesteredző (1977) • Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play-életműdíj (2008) • a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2010) • Papp László Budapest-sportdíj (2012)