Futóként maga is eljutott egy olimpiára
Iglói Ignácz Mihály néven született Egerben, ahol tornászként kezdte sportpályafutását, majd áttért az atlétikára, és 19 évesen Heves megye rúdugró bajnoka volt. Csak Budapestre költözve váltott a közép- és hosszútávfutásra, amelyben számos sikert ért el a Budapesti Budai Torna Egylet és a Magyar Athletikai Club színeiben, 1938 és 1944 között tizenegy csapat- és váltóbajnokságot nyert, 1939-ben pedig egyetlen egyéni országos bajnoki címét szerezte nyolcszáz méteren. A magyar válogatottba tizennyolc alkalommal hívták be, 1933-ban harmadik lett az olimpiai váltóval a torinói egyetemi világbajnokságon, két évvel később pedig Budapesten ezüstérmet szerzett ezerötszáz méteren. Sportolói pályafutása egyik csúcsaként indulhatott az 1936-os berlini olimpián, ahol ezerötszázon kiesett az első fordulóban, majd 1939-ben társaival, Csaplár Andrással, Rátonyi Sándorral és Szabó Miklóssal világcsúcsot állítottak fel a 4×1500 méteres váltóban, de a nemzetközi szövetség az eredményt nem hitelesítette. Iglói Mihály 1934-ben elvégezte a Testnevelési Főiskolát, és 1950-ig testnevelő tanárként dolgozott Budapesten. Mellette egyre jobban érdekelték az edzésmódszerek, ezért 1938-ban finnországi tanulmányúton vett részt, de jól induló edzői pályafutását megszakította a második világháború, amelyben Iglói is harcolt, szovjet hadifogságba esett és két évig nem térhetett haza.
Tanítványai szállították a világ- és Európa-csúcsokat
Iglói Mihály a háború után fordult teljesen az edzői pálya felé, 1950-ben elfogadta a Budapesti Honvéd felkérését, hogy legyen a klub futóedzője, itt kezdte alkalmazni később híressé vált résztávos, azaz intervallumos edzésmódszerét is, amelynek lényege az volt, hogy tanítványaival rövidebb, száz és négyszáz méter közötti résztávokat futtatott, amelyeket hússzor-harmincszor is megismételtetett, minimális pihenőkkel. Nagyon aprólékosan, szinte megszállottként dolgozott, részletes edzéstervet vezetett, heti tizennégy edzést tartott. A fokozatos terhelésnek köszönhetően futói erőnléte és teljesítménye egyre jobb lett, leghíresebb tanítványai Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László voltak, akik összesen tizenöt világcsúcsot, három Európa-csúcsot, és 45 országos rekordot értek el. Volt olyan időszak, amikor ezerötszáztól tízezer méterig valamennyi távon legkedvesebb tanítványa, Iharos tartotta a világcsúcsot, akit 1955-ben a világ legjobb sportolójává választottak. Nem csoda, hogy az 1956-os Melbourne-i olimpián az egész világ magyar atlétikai sikereket jósolt, azonban a forradalom közbeszólt, Iharos lelki problémák miatt ki sem utazott Ausztráliába, Iglói csapata pedig szétesett, miután ő és Tábori László úgy döntöttek, nem térnek haza Magyarországra. Az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol Iglói előbb a Los Angeles Track Club, majd a Santa Monica Track Association edzője lett, legsikeresebb tanítványa Bob Schul volt, aki az 1964-es tokiói olimpián aranyérmet szerzett ötezer méteren.
Utolsó éveire hazatért Magyarországra
Iglói Mihály 1970-ben Görögországba költözött, ahol folytatta edzői munkáját a Görög Atlétikai Szövetségnél. Tanítványai harmincöt országos csúcsot és két Balkán-csúcsot döntöttek meg. A rendszerváltás után, 1993-ban tér vissza Magyarországra, ahol zárkózottan, magányosan élt, és utolsó éveben már súlyos betegséggel küzdött. Halála előtt három hónappal a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki, világszerte ismert és elismert életművéért, amit ő maga már nem tudott személyesen átvenni. 1998. január 4-én a Budakeszi kórházban hunyt el, halálhíre Amerikában sokkal nagyobb visszhangot váltott ki, mint hazájában, Magyarországon.