Sportpályafutása
A magyar női vízilabda első aranykorszakának pillére, aki ugyan budapesti születésű és játékosként a fővárosban ért el sikereket, később mégis a szentesi vízilabdázást emelte sosem látott magasságokba. A Kurca partján, tán nem túlzás, már-már félistenként tekintenek rá, hiszen a női és a férficsapat is vele érte el a legnagyobb sikereit. Tóth Gyula olyan korszakban volt kétszer is a magyar férfibajnokság gólkirálya – a Honvéd játékosaként –, amikor a honi pólóban hemzsegtek a világklasszisok. A hatvanas években a Honvéd erős középcsapatnak számított, mégis Tóth és társai háromszor is odaférkőztek a dobogóra – olyan együttesek előtt, amelyből inkább kerültek ki válogatottak, akik aztán 1964-ben aranyérmesek lettek Tokióban. Tóth doktor – aki szakedző lett, majd 1968-ban fejezte be az ezzel párhuzamosan folytatott állatorvosi tanulmányait – a válogatottban nem szerepelt világversenyeken, a posztján túl sok erős rivális volt; ugyanakkor pályafutása elsőrangúan készítette fel az edzői pályára.
Állatorvosi praxis és Ifi csapat
Játékoskarrierjének utolsó éveit Szentesen töltötte – 1977-ben vonult vissza, itt kapott állatorvosi praxist, és vette át az ificsapatot. 1980-ban aztán kinevezték a felnőttek élére, ő pedig az egész sportág legnagyobb elképedésére rögtön Magyar Kupa-győzelemig vitte az együttest, majd a következő évben a KEK négyes döntőjéig verekedték magukat. Innentől fogva a Kurca-parti vendégjátékok extra főfájást okoztak a legnagyobb fővárosi kluboknak is, ám az igazán nagy dobás az 1990-91-es szezonban jött, amikor az elsőrangúan összerakott csapat a bajnoki döntőig menetelt – igaz, ott kikapott az első nagy szezonját futó, hamarosan Európa legjobbjává váló UTE-tól. Tóth Gyulának azonban nem ez volt a legnagyobb sikere 1991-ben. Merthogy a mester az elsők között kapcsolta be Szentest a női vízilabda vérkeringésébe. A szakág csupán a nyolcvanas évek közepén indult el komolyabban, 1984-ben rendezték az első bajnokságot, amelyet egy ideig a fővárosiak uraltak, ám 1987-től Szentes lett az egyik legkomolyabb fellegvár, leginkább Tóth Gyula fáradhatatlan munkájával (tényleg fáradhatatlan volt: párhuzamosan vitte a férfi és a női csapatot, valamint látta el az állatorvosi teendőit).
Az első világbajnoki címig
Idővel a legjobb pesti pólós hölgyek is ideszerződtek, azaz néhány idényen át szinte a komplett magyar válogatott Szentesen játszott. Ennek legfényesebb emléke az 1993-ban elnyert BEK-trófea; a mai napig az egyetlen magyar diadal a legrangosabb női európai kupában. Mindezek fényében cseppet sem meglepő, hogy Tóth doktor még a nyolcvanas években lett Konrád János mellett a női válogatott másodedzője, majd amikor Konrád 1990-ben átvette a férfiválogatott irányítását, Tóth Gyula lépett elő kapitánnyá. És ahogy már említettük, 1991-ben jött az, ami még nem volt: az első három Európa-bajnokságon diadalmaskodó holland csapatot valahára sikerült legyőzni az athéni döntőben, így női együttesünk végre Eb-aranyéremmel tért haza. A szentesi sikersorozat itthon 1994 után állandósult, az addig minden második évben elhódított bajnoki serleg után zsinórban hétszer győzött itthon a csapat, miközben a válogatott 1994-ben újból történelmet írt Tóth vezetésével. A római világbajnokságon a csoportmeccseken bemutatott remeklést követően két gigászi csatát sikerült megnyerni: előbb a házigazda olaszokat az elődöntőben, majd örök nemezisünket, a hollandokat a döntőben múltuk felül egyaránt 7-5-tel, azaz megszereztük az első világbajnoki címet is. A kapitány számára külön megédesítette a siker ízét, hogy immár a csapatban szerepelt két lánya, az egyaránt világklasszis vízilabdázóvá vált Gabriella és Noémi.
Azok a csodás kilencvenes évek
A kilencvenes évek első felének csodás eredményei – további Eb-ezüst (1995) és bronz (1993) – után a folytatásban, néhány klasszis játékos búcsúját követően, no, és persze az egyre izmosodó vetélytársaktól szorongatva, már kevesebb babér termett. Elsőn ízben maradtunk le az Eb-dobogókról, ám mind közül a legfájdalmasabb kudarc a 2000-es olimpiai selejtező volt. Kontinentális kvóták híján a hatos tornára “all-in” alapon rendezték a kvalifikációt, és a kijutásról döntő találkozón érezhető volt: rajtunk kívül mindenki más az amerikaiakat szerette volna a tornán látni, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy együttesünk lemaradjon a női szakág ötkarikás debütálásáról. Tóth tíz esztendő után, kissé keserű szájízzel köszönt el a válogatott kispadjától – utóbb visszatekintve azonban egyértelmű: a sportág sosem lehet elég hálás neki mindazért, amit a női vízilabdáért tett Szentesen és szövetségi kapitányként.