Schlenker

Antal

Egészen különleges pályafutás az övé, hiszen két sportág mesteredzőinek a listáján is feltűnik a neve: az úszóknál és a vízilabdázóknál is külön-külön érdemesnek találták e cím elnyerésére. Kalandos élete során nyert magyar bajnokságot váltókkal, volt vízilabdaedző és játékvezető, nemzetközi és hazai tisztviselő. A Monarchia seregének ifjú hadnagyaként próbálta meg azt, ami először a sportos angol költőfejedelmnek, George Gordon Byronnak sikerült másfél évszázaddal korábban: átúszni a Dardanellák szorosát. Schlenker Antal, aki az első világháború idején az osztrák-török szövetség keretében állomásozott Ázsia és Európa határán, nem járt sikerrel – a tengeráramlatok olyannyira elragadták az ifjú katonát, hogy végül egy arra járó teherhajónak kellett kimentenie a hullámokból.

A rövidebb távokon, immár békeidőben és a sokkal békésebb úszómedencében már sokkal jobban ment neki: a Nemzeti Sport Club váltójának tagjaként 1921-ben a 3x100 méteres vegyesváltó befutójaként lett országos bajnok (a pillangóúszást harminc évvel később találják fel/meg Székely Éváék), két évvel később pedig a 4x200-as staféta első emberként lett országos bajnok Schlenker Antal, aki emellett pólózott is. Aki polgári foglalkozásként egy divatcég középvezetője lett, emellett az NSC-ben idővel az úszó és vízilabda-szakosztályt vezette, majd miután a klub megszűnt, az MTK-ba vitte az útja, ahol a pólósok csapatát kezdte irányítani, vagy ahogy egy korabeli cikk fogalmazott: „vízilabdázásunk sok mai szereplőjét is nevelte folyton arra törekedve, hogy a szabályok adta lehetőségeken belül mindent elkövessenek játékosai a sikerek érdekében.” A megfogalmazásból nem feltétlenül olvasható ki, ám burkoltan talán mégis benne van, hogy a játékvezetést már fiatalon mívelő, ugyanakkor még a vízilabdázó karrierjét is folytató Schlenker a harmincas években abszolút központi figurának számított: egyfelől kiváló énekhangjával klubösszejöveteleken aratott nem kis feltűnést, másfelől olykor a bíráskodásával szerzett ellenségeket... Az egyik komolyabb incidens után cikkek sorozata foglalkozott a történtekkel azt taglalva, ha játékvezetőként felfüggesztették, akkor pólósként vajon még jogosult-e a játékra...

A világháború után egyszerre igyekezett az MTK úszószakosztályával eredményeket elérni, illetve vezette a vízilabda szakbizottságot a MÚSZ keretein belül; a pólós szabályok drasztikus átalakításáról döntő, 1949-es milánói FINA-ülésen is ő képviselte hazánkat – ekkor szüntették meg az állóvízilabdát. Megint csak egy korabeli újságcikket idézünk, mert tanulságos: „Nem rajta múlt azonban, hogy nemcsak új helyzet elé állt a magyar vízilabdázás, hanem meg is kezdődött a máig véget nem ért vízilabda szabálymódosítások özöne...” Ami az úszást illeti, a kék-fehéreknél egészen tisztességes szintre sikerült fejleszteni a csapatot. Noha nem sikerült az annak idején az MTK színeiben két olimpiai bajnoki címet szerző Halmay Zoltánhoz hasonló nagy tehetséget kinevelni, néhány egyéniségük letette névjegyét hazai és nemzetközi szinten. Szathmáry Elemér bronzérmes volt az Európa-bajnokságon és második lett a főiskolai világbajnokságon, mellette pedig Csuvik Oszkár és Tátos Nándor voltak a szakosztály kiemelkedő versenyzői. Csuvik később vízilabdára váltott s játszott az 1948-ban olimpiai ezüstérmes válogatottban, mielőtt Ausztráliába disszidált, Tátos pedig más egyesület színeiben ért el aztán komolyabb eredményeket. Mivel további sikerek nem igazán jöttek, leszámítva azt, hogy Schlenker pólós tanítványai – Kőnigh, Stampai, Szívós II, Végh – vitték el az 1955-56-os Balaton-átúszó elsőségeket, 1958 végén megszűnt az úszás az MTK-ban. Schlenker ezt követően elsősorban a vízilabdára koncentrált a szövetség berkein belül – a játékvezető-bizottságban közreműködött, illetve szakcikkeket írt edzésmódszerről, szabályváltozási lehetőségekről, avagy igazi polihisztora volt a vizes sportágaknak; 88 év adatott meg neki, 1987-ben hunyt el.

Minthogy egyike azoknak, akik a legkorábban – már 1952-ben – mesteredzői címet kaptak, álljon itt egy, a korabeli szövetségi kiadványban közreadott cikke; 1955-ben az ebben leírtak számítottak a legmodernebb felkészítési metódusnak. „Az alapozó időszak első felében még tart a tornatermi és szabadban űzhető szárazföldi foglalkozás, de fokozatosan beilleszkedik az uszodai edzés is. Amilyen mértékben előtérbe lép az uszodai edzés, olyan mértékben csökken a szárazföldi munka és szinte észrevétlenül, az alapozó időszak második felében minimálisra csökken. Teljesen nem szűnik meg, mert még a formában tartó időszakban is szükséges bizonyos mértékig. Az uszodai munka az alapozó időszakban fokozatosan növekvő vegyes úszásokból, úszógyakorlatokból és labdatechnikázásból álljon. Mikor a játékosok a vízben már otthon érzik magukat, lehet áttérni a rendszeres közép-, majd hosszútáv úszásokra és a labdával végezhető erőgyakorlatokra. Kiegészítő sport gyanánt a könnyű atlétikát (futást, magas- és távolugrást, gránátvetést) kell beiktatni a heti terhelés egy negyede erejéig. A formábahozó időszakban a csapat a rendelkezésre álló edzés idejének túlnyomó részét a vízben tölti el. Rövid- és középtávú erőteljes időre úszások, egészen rövidtávú vágták, csapatrészekre bontott taktikai gyakorlatok, majd fokozatos terhelésű edzőmérkőzések követik egymást. A szárazföldi foglalkozás naponta a reggeli tízperces gimnasztikázásra csökken. Első tekintetre a formábahozás időtartama kissé rövidnek látszik. Ez azonban csak akkor áll fenn, ha a formábahozást úgy értelmezzük, hogy május 1-ig a csapatoknak formájuk tetőfokát kell elérniük. Valóság azonban az, hogy ez időpontig formába kell jönni, a csúcsformát pedig a versenyidény közepére kell elérni. Ennélfogva tehát a formábahozást nem szabad elsietni, mert a kapkodó felkészülés a későbbiekben éreztetheti káros hatását. A formában tartó időszak, illetőleg a formában tartó edzés akkor veszi kezdetét, amikor a csapat elérte formájának tetőfokát. Ez időponttól kezdődően a terhelést feltétlenül fokozatosan csökkenteni kell, pihenő napok beiktatásával is, ha az szükségesnek látszik. Újból sorra kerülhetnek a nem megerőltető, szabadban űzhető, sérülésmentes labdajátékok is, hogy változatosságot vigyenek a foglalkozásba. Komoly edzőmérkőzést hetenként legfeljebb két alkalommal tartsunk, a többi napokon játékos szórakoztató labdajátékot kell végeztetni, ahol az idegek nem dolgoznak, hanem inkább pihennek. Ha a bajnoki fordulók között esetleg néhány hetes szünet van, akkor az edzőmérkőzéseket is ki lehet hagyni egy időre. A lényeges az, hogy a hosszabb formában tartó időszak alatt, a pihentetők közbeiktatásával a csapat friss állapotban maradjon, ne lépjen fel a túledzettség, kimerültség. A nem kívánatos káros jelenség fellépését megelőzendő, nagy segítséget nyújt a rendszeres sportorvosi vizsgálat, amely különösen a formábantartó időszakban bír nagy fontossággal. Az óvatos formábantartó edzéssel természetesen nem szabad a végletekig menni, mert a mértéken túli pihentetés, szintén okozhat formahanyatlást.