Goór

István

A magyar uszodák egyik legzseniálisabb vándora, akinek alapelve volt, hogy sehol sem marad négy-öt évnél tovább; neki ennyi elég volt az építkezéshez Szolnokon (három bajnoki cím) és a Ferencvárosnál (kupagyőzelmek, KEK-serleg), ahol a legjobb eredményeit érte el, de a maga nemében maradandót alkotott a Csepel Autónál, Tatabányán és Tunéziában is. Szolnokról indult a játékospályafutása, bár a komolyabb eredményeit a Vasasban érte el, az első piros-kék aranykorszakban két bajnoki címet is nyert Markovits Kálmánékkal és Jeney Lászlóékkal. „Szorgalmas, igazi csapatjátékos lehet belőle – hangzott az első szakvélemény a tömzsi, pufók fiatalemberről – írták róla egyszer. – Nem is volt baj az igyekezettel, Goór István mindig megtette a magáét. Azok közé tartozott, akik sohasem játszanak rosszul, mindig képesek egy átlagteljesítményre.” Már a főiskolai világbajnokságra készült, majd egyenes út vezetett volna a válogatottba, ha egy súlyos betegség miatt az orvosok nem tanácsolták volna el a folytatástól.

A kesergés helyett a felszabadult energiáit az edzősködésbe fektette – a Vörös Meteorban eltöltött tanulóéveket követően 1956-ban hazahívták Szolnokra, ahol az ifjú tréner az első szezon „ismerkedését” (5. hely) követően bámulatos sorozatot produkált a vidéki fellegvárral – a Boros Ottót, Kanizsa Tivadart és a Hasznos-fivéreket felvonultató együttes egymás után háromszor diadalmaskodott. Az 1957-58-59-es sorozat történelmi tettnek számított: az ’54-es, első vidéki gárdaként elért aranyérmet követően első ízben sikerült hosszabban megtörni a fővárosi csapatok bajnoki diadalmenetét. Goór István a fantasztikus sorozat után hamarosan elköszönt – ekkor érlelődött meg benne az, amit később rendszeresen hangoztatott: egy edző ne maradjon tovább négy-öt évnél egy csapat élén, mert ennyi idő pont elég ahhoz, hogy úgymond „megunják egymást” a játékosokkal, elfáradjanak a kapcsolatok, ami idővel a teljesítmény rovására megy. Ennek megfelelően elkezdte vándorútját, a hatvanas évek első felét a Csepel Autónál töltötte, majd 1965-től 1969-ig meglehetősen egzotikus vállalás gyanánt Tunéziában igyekezett a semmiből valamiféle elfogadható szintre felhozni a helyi pólósokat. Hazatérését követően a Ferencváros irányítását vette át, akkoriban már mindenki csak Illésnek hívta a nagyszerű szakembert, aki kisebb csodát tett a zöld-fehérekkel. Egy ebben az időszakban született írás szerint „Parton, partközelben és szakmájában is úgy ismerik, mint szókimondó, becsületes embert, amit tesz, amit csinál, azért vállalja is a felelősséget. Imádja a vízilabdát, de még annál is jobban a fiatalokat. Rögeszméje, hogy ismeretlen játékosokból formáljon eredményes csapatot. Amikor átvette a Fradit, kulcsjátékosok sora távozott vagy fejezte be a játékot. A régi nagymenőket nem lehetett pótolni, úgy meggyengült a Fradi, hogy sokan a kieséstől féltették. Goór Istvánt viszont éppen ez a válságos helyzet dobta fel, úgy érezte, ilyenkor lehet produkálni. Tény, hogy szinte csodát művelt a csikójátékosokkal, egyszer a második, háromszor a harmadik helyen végeztek a bajnokságban.” Emellett sikerült Magyar Kupát nyerniük, 1975-ben pedig megszerezték a klubtörténet első európai trófeáját, a Kupagyőztesek Európa Kupáját is.

Jóllehet biztos civil háttere volt a kereskedelemben – éveken át volt a Csillag Áruház igazgatója –, a vízilabda megszállottjaként folyamatosan az újításokra törekedett. Egyik világklasszis játékosa, Kásás Zoltán később azt mondta róla, „a többi kollégájától egészen eltérő foglalkozásokat tartott. Ő vezette be például az elzárást, amit a kosarasoktól vett át.” Emellett a zónavédekezés különböző formációiban hozott sosem látott megoldásokat, amivel a legerősebb együtteseket is sikerült meglepni. Bár a Fradiban nagyon ragaszkodtak hozzá, egy turbulens szezonban végül úgy döntött, elég volt – mai ésszel már-már felfoghatatlan, hogy a zöld-fehérekkel csupán az őszi idényben három meccset játszatott újra bírói hibák miatt a szövetség, és az utolsó döntést követően Goór elköszönt a zöld-fehérektől. „Lehet, hogy idegileg elfáradtam. Nem vállalom tovább a harcot. Nem a Fradi ellen, hanem a Fradiért s a magyar vízilabda tisztaságáért döntöttem így. Remélem, hogy az elnökség végre felfigyel arra, hogy mi történik a kulisszák mögött. Vajon reális az, hogy néhány hónap alatt három mérkőzést is újra kell játszatni egy csapattal? Vagy van bíró, vagy nincs! A medencében játszunk vagy a parton? Az elmúlt fél év során annyi minden történt, hogy megelégeltem. A magam szerény eszközeivel így próbálok tiltakozni. És az is végleges, hogy többé nem leszek az első osztályban edző.”

Utóbbi mondat kapcsán persze hamarosan kiderült: a soha ne mondd, hogy soha igazsága elől nincs menekvés. Miután túltette magát a történteken, persze, hogy hamarosan ott ült egy ob I-es csapat kispadján. Tatabányán alakított ki egy igencsak ütős kis csapatot a pályája végén járó Kásás Zoltánnal, sőt, ekkortájt egy bizonyos Kemény Dénes is ott vízilabdázott. Megfordult a Bp. Spartacusnál is, majd a nyolcvanas évek második felében, miután a Vasas legendás trénere, Rusorán Péter külföldre szerződött, akárcsak a gárdát az előző évtizedben egyeduralkodóvá tévő, BEK- és KEK-serlegeket nyerő géniuszok, többek között Faragó Tamás és Csapó Gábor, Angyalföldön egy harminc éve együtt játszó triumvirátusra bízták az együttest. A Spanyolországból hazatérő Markovits Kálmán lett a főnök, aki az ’53-as bajnokcsapatból ismert társakat kérte fel, Goór István lett az igazi edző, míg Jeney László technikai vezetőként segített. Természetesen hasonló szintet már nem lehetett elvárni a Vasastól, mint addig, de azért tisztességesen helytálltak; hogy aztán végül a Goór által elvégzett keményebb munka jó alapot adjon a klubot hamarosan átvevő Kenéz Györgynek, aki újra csúcsra ért velük. A magyar uszodák Illése utolszor visszatért oda, ahonnan minden indult: Mayer Mihály betegsége alatt a szolnoki gárdánál segített be beugró edzőként, immár nyugdíjasként. Ezt követően már csak a lelátóról figyelte imádott sportágát, mígnem 74 esztendősen megállt az a szív, ami eladdig a magyar vízilabdáért dobogott.