Bárány

István

Gyerekkorában nem feltétlenül látszott, hogy egyszer Európa leggyorsabb úszójává avanzsál, saját visszaemlékezéseiben első balatoni nyaralásáról így írt: „Amikor anyám még pár éves gyerekként oda vitt nyaralni magával, dehogy hitték volna, hogy valaha is megbarátkozom a vízzel. Bőgtem, rúgtam és haraptam, mikor a stégről a Balatonba akartak vinni. Még akkor is üvöltöttem, ha anyám egyedül kísérelte meg a fürdőzést: ’Ne menjen be, belefullad!’” Ehhez képest hamarosan már hivatalos panasz érkezett az egri uszodát tervező és megépíttető, majd első igazgatójaként vezető Bárány Gábor kapcsán, mondván, elvtelenül favorizálja fiát, rendszeresen beengedi a melegvizű medencébe, holott a gyerek annyira „vékonyka és erőtlen, hogy alkalmatlan a komolyabb úszóteljesítményekre”. Kontraszt gyanánt a húszas évekre a „vékonyka és erőtlen” ifjú egyre komolyabb szereplőjévé vált a medencés sportágaknak. Egerben eleinte vízilabdázott is, ám idővel úszásban kezdett kiemelkedő eredményeket produkálni. Már 17 esztendősen kivitték a párizsi játékokra, ahol nem sok vizet zavart, bár az előfutamokból továbbjutott, ám aztán csendben esett ki hatodikként, 1:08 perces idővel, jócskán lemaradva a nagy zseni, a középfutamot könnyedén megnyerő Johnny Weismüller mögött.

A következő két esztendőben viszont nagyon komoly fejlődésen ment keresztül, így amikor 1926 augusztusában Budapesten rendezték meg a sportág történetének első Európa-bajnokságát, a 100 méter gyors döntőjében már eséllyel állt ki a svédek csodaúszója, Arne Borggal szemben. „Európa úszóbajnokságainak programját a rendezőség ügyes keze úgy építette föl, hogy a versenyek érdekessége és vele az izgalmak fokozatosan növekedjenek, és a zárónapon érjék el a kulmináló pontjukat. A magyar sport történetében a maihoz hasonló ’forró nap’ kevés volt” – ecsetelte a sportlap tudósítása, utalva arra, hogy a legnagyobb érdeklődéssel várt versenyszámot utoljára hagyták, amikor a harminc fokos hőségben tízezren sajtolódtak a Császárfürdő medencéje köré, hogy őrült hangzavarban beüvöltsék a célba Bárányt, aki annak ellenére érte el előbb a falat Borgnál, hogy a fordulás után ráúszott a kötélre, és több tempót is úgy tett meg, hogy a karja a szomszédos pályán húzott (ezért ma kizárnák, akkor ez belefért – csipetnyi érdekesség: a startpisztolyt a táv 1904-es olimpiai bajnoka, Halmay Zoltán sütötte el). Az egri kiválóság az Eb-történet első aranyérmese lett a klasszikus távon, továbbá a magyar úszósport első Európa-bajnoka, amivel máris beírta magát a sporttörténelembe (és a 4x200-as váltóval két nappal korábban második). Bárány népszerűsége mindenesetre az egeket verdeste, a sportlap következő évi, februári levélszavazásán magasan a legtöbb voksot kapta az atlétákat és a labdarúgókat megelőzve, azaz kvázi az Év sportolójának választották, bár a ma ismert versengés csak 1958-ban kezdődött.

A következő esztendőben további versenyek sorozatát nyerte, jóllehet tudjuk, hogy a szövetség nem mindenhová engedte el: egy 1927 februári brüsszeli viadalra például azért nem, mert ott csak a nyitott egri uszodába készülhetett volna, és a testület nem vállalta annak kockázatát, hogy a kiváló sportoló esetleg „meghűljön”. Ahol viszont indulhatott, ott tarolt. A magyar bajnokságokon, a hírneves párizsi Grand Prix-n (zsinórban ötször), csupán az 1927-es bolognai Eb-n lett második Borg mögött, miután egy ínhüvely-gyulladás miatt komolyabb kihagyás után kezdte újra az edzéseket. Reális éremeséllyel indulhatott az 1928-as amszterdami játékoknak. Júliusban már kerek egy perc alatt ért célba egy budapesti felhozó viadalon, majd apja kölcsönt vett fel, hogy fia az olimpiát megelőző hetekben már a helyszínen, Párizsban készülhessen. Minden adott volt hát egy remek eredményhez, noha a szakma továbbra is úgy vélte: az amerikaiakkal és a japánokkal szemben európaiaknak nem teremhet babér. Bárány dacolt mindennel, és az ötkarikás finálé előtt kerek-perec kijelentette a Nemzeti Sport tudósítójának:

Ez addig egyedül Weissmullernek sikerült az egész világon (1922-ben 58.6-ra, két évvel később 57.4-re javította a világrekordot), azaz nem akármilyen határ áttörésére készült Bárány. A fináléban egy ideig a címvédő amerikai előtt haladt, sőt, hetven méterig fej-fej mellett mentek, a későbbi Tarzan-filmek világhírű főhőse azonban a hajrát jobban bírta, és végül fél testhossznyi előnnyel elsőként érte el a falat 58.6-tal. Bárány fantasztikus úszással szerezte meg az ezüstérmet, ám ami legalább ennyire fontos: 59.8-at mutatott a négyes pálya versenybírájának stopperórája, azaz a sportág históriájában másodikként, Európában elsőként Bárány István úszta elsőként percen belül a százat. „Nagyon örülök, hogy elvehettem egy helyet az amerikaiaktól a vén Európa és elsősorban Magyarország számára” lihegte Bárány, elvégre akkoriban az, hogy egy magyar állhatott a dobogón, a korábbi ötkarikás játékokon tapasztalt amerikai hegemónia megtörését, vagy legalábbis megrepesztését jelentette (a 4x200-as gyorsváltó ezúttal negyedik lett).

A következő években még háromszor döntött Európa-csúcsot, igaz, a harmadikat 1931 májusában harminchármas medencében: az 58.4-es ideje számított a legjobbjának, ugyanakkor a párizsi Eb-n nyáron 59.8 is elég volt az újabb Eb-aranyéremhez. A francia fővárosban csodásan szerepelt: győzött 400 gyorson, valamint Szabados Lászlóval, Székely Andrással és Wanié Andrással a 4x200-as váltóban is a legjobbnak bizonyultak. Egy adalék: míg az előző két kontinensviadalon 10:03-as idővel sikerült ezüstöt, illetve bronzot nyerni, Párizsban elképesztő, csaknem 30 másodperces javulást mutatott a kvartett (új felállásban). Ennek fényében kifejezetten optimistán vághattak neki a Los Angeles-i játékoknak, Weissmuller immár Tarzanként kereste kenyerét, azaz szóba sem jöhetett a kizárólag amatőrök számára nyitott olimpiai versengés – igaz, a japánok egyre komolyabb erőt képviseltek. Más idők jártak, az észak-amerikai utazás akkoriban horribilisnek számító költségeit csak részben állta a kormányzat, illetve a sportolók mögött álló egyesületek – hogy a szaldó nullára jöjjön ki, abban Báránynak is komoly szerep jutott. Miután világhírnévnek örvendett, bemutató versenyek sorát vállalta az amerikai olimpiai kerettagokkal szemben, miközben a keleti partról átvonatoztak a nyugati partra. Mivel az így szerzett bevétel a magyar csapatnál landolt, nem számított profi pénzkeresetnek, más kérdés, hogy Bárány másféle árat fizetett mindezért: kifacsarva érkezett meg az Angyalok városába. Nem tudta a szokásos, ellenállhatatlan úszását produkálni a középdöntőben, ahonnan csak az első három kvalifikálta magát (annak idején hatos döntőket rendeztek). Így is egyértelműen másodikként ért a falhoz az óriási csatában, ám a hat célbíró közül csupán kettő jelezte ezt, négy negyedikként regisztrálta... A magyar csapat óvott, volt bizonyító erejű filmfelvétel is, a fellebbviteliek azonban hiába nézték meg, végül a FINA elnökének szavazatával, 4-3 arányban elutasították a beadványt („A FINA elnöke nem helyezkedhetik szembe a szabályokkal, különben is elvileg ellene vagyok annak, hogy a vízben elért eredményt a zöld asztalnál megváltoztassák” közölte a francia főkorifeus, Digny), a finálét tehát Bárány nélkül rendezték, három észak-amerikai és három japán részvételével... Az óriási csalódást a 4x200-as váltóval elért bronzérem sem tudta ellensúlyozni – később Bárány, immár itthon, beállította egyéni legjobbját (58.4), amivel Los Angelesben ezüstérmes lett volna, ám többé nem állt rajthoz úszóversenyen.

Huszonhétszeres magyar bajnokként (1925 és 1932 között veretlen maradt 100-on és 200-on itthon), olimpiai érmesként, Európa-bajnokként fejezte be tündöklő pályafutását – de természetesen nem szakadt el imádott sportágától. Már korábban is tudósította a lapokat a különböző versenyekről (az amszterdami játékokról sportolóként küldött leveleket a Nemzeti Sportnak), amit ezután immár a válogatott kapitányaként folytatta. Amellett, hogy az ifjú Csik Ferenc trenírozásával kárpótolta magát 1932-ért, óriási energiákat mozgósított a sportág tömegesítése érdekében, hogy a lehető legtöbb iskolás jusson el az uszodákba. Idővel szakkönyveket írt, sportszakmai cikkek sokaságát publikálta tudományos alapossággal, edzésmódszerekről, nemzetközi trendekről. Éveken át a szövetség főtitkáraként dolgozott, gyakorlatilag ő volt a frenetikus sikerű 1958-as budapesti Európa-bajnokság főszervezője, ám őszinteségét, szókimondását, illetve azt, hogy nehezen tűrte meg maga mellett a fafejűeket, a pártállami viszonyok között nem sokáig tolerálták. Hamarosan menesztették tisztségből, így a következő évtizedeket a publikálásnak szentelte, illetve számos interjú készült vele, melyekben a „sportág nagy öregjeként” emlegették. 1995-ben hunyt el – hamvait végrendeletének megfelelően az egri Sportmúzeum falában helyezték el.

• Olimpiai 2. (1928: 100 m gyors, J. Weismüller mögött) • olimpiai 3. (1932: 4x200 m gyors) • olimpiai 4. (1928: 4x 200m gyors) • olimpiai résztvevő (1924) • 4-szeres Európa-bajnok (1926: 100 m gyors; 1931: 100 m gyors, 400 m gyors, 4x100 m gyors) • Eb 2. (1926: 4x 200 m gyors; 1927: 100 m gyors) • Eb 3. (1927: 4x 200 m gyors). • A párizsi Grand Prix 5-szörös győztese (1925, 1926, 1927, 1929, 1930: 100 m gyors); • angol bajnok (1925: 100 yard gyors) • 27-szeres magyar bajnok (100 m gyors: 1925–1932; 200 m gyors: 1926–1932; 400 m gyors: 1931, 1932; 4x 200 m gyors: 1924– 1929, 1931; 3x 100 m vegyes: 1924, 1928, 1929). • 4-szeres Európa-csúcstartó (100 m gyors: 1928: 59,8; az első európai úszó, aki egy percen belül úszott 100 m-en!; • 1929: 58,6; 1931: 58,4; 200 m gyors: 58,6). • Válogatott kerettag (1924–1932).