Nehéz kezdetek
Szabó László mérnök és vívó szeretett volna lenni, de a családnak nem volt pénze a taníttatására, ezért kitanulta az asztalosmesterséget. A Marosvásárhely SE elnöke, gróf Teleki Domokos látva készségét és szenvedélyét a vívás iránt, rábeszélte, hogy legyen vívómester, és kieszközölte számára Santelli Italonál, hogy ingyen tanítsa. Ettől kezdve csak a vívásnak élt, naponta 10 órát dolgozott a teremben, éjjelente pedig teniszütőket húrozott, hogy meg tudjon élni. 12 évig tanult és tanított a Maestro híres magániskolájában, ahol a legjobb versenyzőkkel is gyakorolni tudott.
Eredményes edzői pálya
A háború után az UTE-ban dolgozott, majd mellékállásban a BEAC-ban is. 1947-ben fél évig Párizsban az INSEPT (a francia Testnevelési Főiskola) vendégprofesszoraként tanított, ahol Rene Roch későbbi FIE elnök is a tanítványa volt. 1953-tól főállásban a Bp. Haladásban (1957-től már OSC néven) folytatta, 1970-től már nyugdíjasként. Bajnok tanítványok sora kezdett nála, sokuk pl. Juhász Katalin végig az ő versenyzője volt, 1955-ben pedig szinte megismételhetetlen rekordot állított fel: a budapesti junior VB-én tanítványai: férfi tőrben Gyuricza József, kardban Szerencsés József, női tőrben Kelemen Vera egyaránt aranyérmet nyertek, míg Dömölky Lídia bronzérmes lett.
Munkásságát 1961-ben mesteredzői címmel ismerték el.
Az elméletben is otthon volt
Kezdő vívómester korától sokat forgatta a szakkönyveket is, az évtizedek során komoly vívástörténeti és módszertani könyvtárat gyűjtött francia, angol, német, orosz olasz és természetesen magyar nyelvű könyvekből, legértékesebb kincse Achille Marozzo 1568-ban kiadott műve volt. Ő maga is írt szakkönyvet, az 1971.ben megjelent „A vívás és oktatása” ma is alapműnek számít a vívósport módszertani irodalmában.