Wanié

András László

A kezdeti főváros-központúságot hamar oldani kezdték a vidéki bázisokról érkező kiválóságok: egymás után került fel a magyar úszósport térképére több vármegyeszékhely, legelébb is Eger, majd Kaposvár – Szeged pedig a húszas-harmincas évek fordulóján a Wanié-testvérek jóvoltából vált a sportág bástyájává. Wanié Rezső és András közül a fiatalabbik ért el végül igazán komoly sikereket. Akkora tehetségnek számított, hogy már 15 esztendősen kivívta a csapattagságot a budapesti Európa-bajnokságra, ahol 400-on ötödik lett, a 4x200-as váltó tagjaként pedig ezüstérmes. Egy évre rá, immár bátyjával együtt úszva értek el harmadik helyet a bolognai kontinensviadalon, majd 1928-ban az amszterdami olimpián végeztek negyedikként. András egy évvel később került a középiskolás tehetségek versengését segítő KISOK-ból a Szegedi Úszó Egyletbe, ahol tovább fejlődött, miközben vízilabdában is egyre többször került be a helyi csapatba (és atlétikában és labdarúgásban is megállta a helyét).

Pályafutása legnagyobb sikereit a harmincas évek elején érte el: az 1931-es párizsi Eb-n a 4x200-as gyorsúszóváltó tagjaként aranyérmes lett, Európa-csúccsal. Ez azonban nem jelentett automatikus helyet az olimpiai csapatban, avagy a korabeli tudósításokból kiderül, hogy leginkább neki kellett megmutatnia: érdemes arra, hogy Los Angelesben is vele álljon fel a staféta. „A MÚSZ olimpiai úszóelőkészületei fontos stádiumba jutottak. Ma ott tartunk ugyanis, hogy a 4x200-as staféta negyedik tagját alighanem hirdetés útján kell a meglevő három mellé összetoborozni, mert másféle módon aligha lehet megszerezni. Bárány István, Székely András és Szabados László a stafétának eddig mutatott formája alapján standard és megbízható tagja. A negyedik helyre ádáz tülekedés folyt a tél folyamán, a MÚSZ a maga részéről minden tőle telhetőleg igyekezett ezt a tülekedést minél hathatósabban, minél szélesebb körben előmozdítani. Akik a magyar staféta Los Angeles-i harmadik helyéről álmodoztak, azok álmaiban gyakorta megjelent a negyedik tag képe is, az a bizonyos névtelen, vagy nagynevű hős, aki nem többet, csak 2:25 percet megbízhatóan ki tud úszni. Attól félt az úszószövetség, hogy a nagy tolongásban nem is tudja igazságtevően kiválasztani ezt a negyedik embert, sőt az ötödiket, a tartalékot, vagy a hatodikat, a másodtartalékot is csak nüánsz és tizedek fogják elválasztani az első háromtól, vagy a második és harmadiktól. Nem is csoda, hogy a MÚSZ vezetőiben ilyen alapos félelemérzések ébredeztek. Aki köpte a markát és a rajtkövet, az volt elegendő! Volt versenyző és volt edző! Wanié I. és Wanié II., Boros, Mészöly, Mihályffy, Kánásy, Jakab és Halasy jött számításba, csupa olyan úszó, akivel szemben nem volt jámbor óhaj az a feltevés, hogy az évad elejére eléri a 2:25-öt, vagy legalább is az azt ígérő állandó, vagy javuló formát. Wanié II. András közben eltűnt, mint a kámfor. Állítólag jogi szigorlatai miatt tartózkodik a megerőltetéstől, ha ugyan a Tisza-parti strandot meglehetősen figyelemmel kíséri. Vasárnap a 400-as bajnokságon hír2-hamva nem volt. Ez azonban csak azokat lepte meg, akik nem emlékeztek arra, hogy a koalíció versenyén sem jelent meg az igen tehetséges, de versenyzőnek igen megbízhatatlan Andris, a Tisza-parti őserő, akiből még mindig nem lett az, akinek lenni kellett volna.”

Nos, az úszók és a pólósok kapitánya, Komjádi Béla azért pontosan tudta, hogy az ekkor még mindig csupán 21 esztendős szegedi fiatalembert kellene helyzetbe hozni újfent, mert vele van a legnagyobb esély a dobogóra. „Komjádi Bélának első dolga volt visszaérkezése után, hogy táviratot menesztett Wanié Andrásnak. Wanié tegnap délután telefonon jelentkezett s közölte, hogy vizsgája csak pénteken lesz, azért nem tudott Egerben starthoz állani. Úszott ellenben tegnap délután három hiteles szegedi időmérő jelenlétében s eredménye 2:23.4 perc volt. Nyolc méterrel verte Mihályffyt. (Aki viszont éjszakázó utazás után érkezett meg Egerből.) Komjádi a telefonbeszélgetésre csak ennyit mondott: „Nekem Pesten ússzon az Andris 2:23.4 perceket, ne pedig Szegeden, ne akkor, mikor neki esik jól.” Végül úszott, így ő lett a negyedik. Időközben egyébként átvette a SZÚE irányítását bátyjától, azaz nem csupán versenyzett, de már a fiatalok nevelésével is foglalkozott. Egy ennek kapcsán készült interjúból azt is megtudhattuk, akkortájt miként is festett egy úszó éves felkészülése. „Októbertől áprilisig a gőzfürdőben, áprilistól szeptemberig az újszegedi versenyuszodában együtt úsztam a fiúkkal és azzal a módszerrel tanítottam őket, amelyet én magam próbáltam ki. (Wainé Andrásnak soha nem volt trénere! A szerk.) – Ezzel az egyéni módszerével készül az Olymipiászra is? – Tekintettel arra, hogy Szegeden úszás terén mindig magunkra voltunk utalva és mivel már tíz év óta, amióta versenyzem, azt tapasztaltam, hogy egyéni módszerem legalkalmasabb eredmények elérésére, így a télen boxolással és korcsolyázással erősítem a testem és a tüdőméit, áprilistól kezdve pedig a legkomolyabb úszótréninggel készülök az Olympiászra, ahol 100 méteren, és a 4x200-as stafétában szeretnék jól szerepelni.” Végül maradt a staféta – ahol igen jól szerepelt. Merthogy a váltó aztán valóra váltotta a sportrajongók álmait, hiszen sikerült megszereznie a bronzérmet a japánok és az amerikaiak mögött. Wanié kezdte, és „kiúszta” az elvárt 2:25-ös időt (2:25.8), ezután Szabados László jött 2:26.5-öt, Székely László 2:21.3-at, míg utolsóként Bárány István igazolta klasszisát (2:17.8). Ugyanakkor, hogy perspektívába helyezzük mindezt: a győztes japánok négy fantasztikus úszója metronóm pontossággal úszott 2:14-es időket, így 8:58.4-es világrekorddal győztek – a magyar csapat Párizsban 9:34-gyel nyert, és ezt javította meg aztán LA-ben (9:31.4), az ezüstérmes amerikaiak 9:10-ig jutottak.

A történtek kapcsán egyébként érdekes polémia bontakozott ki a Pesti Napló hasábjain: az olimpiai bajnok vízilabda-csapat kapusa, a korszak legjobb mellúszójának számító Barta István ugyanis nyíltan a hazai gyorsúszók által épp leutánozni kívánt japán technika ellen érvelt egy cikkben. Erre válaszként Bárány István fejtette ki a következőket: „A hozzászólás a japán gyorsúszók technikájára vonatkozólag ezt szögezi le, hogy az mindössze a váll mozgatásában különbözik az általa is úszott tempótól, s mert ezt a vállmozgást ők Weissmüllertől vették át, újat nem találtak ki, csak jobban megtanulták a weissmülleri tempót, mint mi. Le kell szögeznem azt, hogy 1929 tavaszán megjelent könyvemben írtam a vállak mozgatásáról, és bizonyos körözéseket tartottam kívánatosnak a gyorsúszásban. Tehát Weissmüllertől mi is átvettük a váll mozgatását, amit különben a filmfelvételek is bizonyíthatnak. Közülünk legtovább Wanié András vitte a vállnak az elforgatásánál, amennyiben ő annyira elfordítja testét úszás közben, hogy még a csípője is mozdul a kéztempóra, pedig erre Takaishi is azt mondja, hogy káros az úszásnál. A magam és Wanié András tempója között foglalnak helyet a japánok, akik nem elégszenek meg azzal, hogy csak a vállaik mozogjanak, mint az én úszásomnál, hanem a felsőtestet is forgatják, úgy azonban, hogy a medence, a csípő már ne mozogjon, azaz nem esnek bele a Wanié András-féle hibába. Hogy pedig ez a japán testmozgás mennyire új, azt megint csak filmfelvételekkel lehet bebizonyítani, de talán nem felesleges az sem, ha megemlítem a japánok feltartását, amely Takaishi szerint is enyhébb az amerikai és európai úszók feltartásánál. Míg a japánok nem emelik ki túlságosan a vízből a fejüket, hogy ezzel a száj közelebb jutván a víz felszínéhez, kisebb elfordítással legyen kiemelhető a víz alól, addig Borg úgyszólván egész fejét kivette a vízből. Weissmüller pedig szintén ehhez hasonlóan úszott, s ezt követtem én is 1928 tavaszán, amikor átgyúrtam addigi tempómat.”

Akárhogy is, Wanié még elég jól tempózott ahhoz, hogy 1933-ban, Torinóban a váltó, illetve a vízilabda-válogatott tagjaként is főiskolai világbajnoki címet szerezzen. Egyéniben viszont már nem igazán maradt esélye komolyabb sikerre, avagy nézzünk bele egy újabb Bárány-dolgozatba, mert ez is tanulságos. „Nyolc év óta azért drukkol a magyar úszósport minden híve minden úszóversenyen, hogy a százméteres gyorsúszás résztvevői elérjék az egyperces határt. Sajnos, a Los Angeles-i olimpiász óta egy egyperces úszó már nem tartozik a világklasszisba, hanem ennek a határja egy másodperccel alább tolódott, s ma csak az számít márkának az öt kontinensen, aki ötvenkilences formát ér el. Az »egy perc« varázsa ennek ellenére sem múlt el, hiszen Európa nemzetei sorában nincs komoly egyperces úszó. A francia Taris egy ízben úszott a bűvös perc határán belül, a német gyorsúszók pedig csak irreális méretű uszodákban értek el percen aluli eredményt. A mai magyar gárdában nincs senki, aki egy percen belül úszott volna. Azért nem szabad azt hinnünk, hogy most már nem is lesz, mert egészen bizonyos, hogy még az év folyamán akad magyar úszó, akinek a győzelme nyomán azt hirdeti a megafón: idő, ötvenkilenc egész nyolctized másodperc. A magyar gyorsúszógárda tagjai közül először Wanié Andrástól várták az egy percen belüli eredményt. Wanié, aki 1911-ben született, ezelőtt három évvel, 1930-ban érte el eddigi legjobb formáját, s ha akkor nem haladt át az egy perc határán, akkor ezután már nehezen fog. A hivatalnokember már nem olyan friss, mint a diák, nem szentelhet annyi figyelmet a sportra, talán a nyolcéves erős versenyzés bizonyos fásultságot is okoz nála, egyszóval, Wanié Andrásról nem hisszük, hogy valaha is egy percen belül fogja úszni a száz métert.”

Nos, valóban nem került egy percen belülre: 1933-ban elköszönt a válogatottól, egy évvel később pedig magától az úszástól is – akkoriban 23 évesen egy rendes állás sokkal többet jelentett, mint bármi, amit az ember sportolóként elérhet. Miután a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen szerzett államtudományi oklevelet, a Földművelésügyi Minisztérium osztálytanácsosaként, mezőgazdasági szakértőként, majd vállalati anyagbeszerzőként dolgozott. A sportágtól nem szakadt el, olyannyira, hogy 1940-ben Csik Ferenc utódaként három éven keresztül a magyar úszóválogatott szövetségi kapitánya lett. Tisztségéről kissé ellentmondásos körülmények között köszönt le. „Noha hivatalos közlés még nem történt, ez abból is kitűnik, hogy Wanié András úr, aki már két hét óta nem vett részt a válogatott hölgy- és férfiúszókeret edzésein, hétfőn délután megjelent a Nemzeti Sportuszodában, és elbúcsúzott a keret tagjaitól. Először a hölgyekhez intézett rövid búcsúbeszédet Wanié dr. Visszapillantott hároméves kapitányi működésére, megemlékezett az elért eredményekről, köszönetet mondott a versenyzőknek buzgóságukért, és kérte őket, tartsák meg jó emlékezetükben. A hölgyek meghatottan hallgatták végig Wanié dr szavait. Előkerültek a zsebkendők – is. A férfiak edzésén Wanié dr ismertette azokat az okokat, amelyek a kapitányi tisztségtől való megválásra kényszerítették, majd arra kérte a versenyzőket, dolgozzanak továbbra is becsülettel és szorgalommal, igyekezzenek az elmúlt három év teljesítményeihez méltó eredményeket elérni. Itt is meghatott jelenetek játszódtak le, majd a kapitány eltávozott az uszodából. Minden sportpolitikai szempontot félretéve, csak az eredményeket nézve, megállapítható, hogy Wanié András dr távozása érzékeny veszteséget jelent a magyar úszósportnak. Wanié dr három és negyedévvel ezelőtt nehéz körülmények között vette át a minőségi úszósport vezetését. Rövid idő alatt olyan közel férkőzött a versenyzők lelkéhez, amilyen közelre előtte egyetlen kapitánynak sem sikerült férkőznie. Az a meleg baráti légkör, amely hála a kapitány rokonszenves, szellemes egyéniségének, vezető és vezetettek között kialakult, sok nemzetközi sikernek és hazai eredményes munkának lett az előmozdítója. Naponta lent volt az uszodában, sokszáz métert együtt úszott versenyzőivel, törődött ügyes-bajos dolgaikkal, megértő és támogató vezetőnek bizonyult. Jelentős része volt abban, hogy a magyar sportban bekövetkezett őrségváltás az úszásban aránylag zökkenő nélkül mehetett végbe. (...) A két vezető távozása – anélkül, hogy a fennforgó személyi ellentétekbe a legcsekélyebb mértékben is állást kívánnánk foglalni – sportszempontból nagyon sajnálatos és bizonyos, hogy mind Wannié dr, mind pedig Ivády dr nehezen pótolható űrt hagy maga után a magyar úszósportban.” Sajnos, itt véget ért a sportágon belüli karrierje. A világháborút követően egy ideig kivárt, ám a Rákosi-rendszer által kínált perspektíva túlzottan riasztó volt egy polgári értékrendhez szokott diplomás ember számára, így bátyját követve az Egyesült Államokba emigrált. Még negyed századot élt Sacramentóban, ott hunyt el 1976-ban – nem egészen húsz évvel később családja hazahozatta hamvait, és a Wanié-família szegedi sírboltjában helyezték örök nyugalomra.