Sárosi

Imre

1922-ben kezdett el úszni a Ferencvárosi Torna Club színeiben, majd 1930 és 1941 között az MTE csapatában versenyzett. Több úszásnemben indult, de komolyabb eredményt nem sikerült elérnie. 1941-ben vonult vissza az aktív úszástól. „Úszó voltam, aztán megpróbáltam kitalálni, hogy miért nem nyerek. Nem olyan nagy dolog ez, a sarki hordár is átképeztetheti magát három hónap alatt úszóedzőnek. Még hogy úszópápa? Ugyan már! Ha valakinek nincs hallása, hiába jár a legjobb tanárhoz, soha nem lesz belőle operaénekes, így van ez nálunk is, ha valakinek rossz a vízfekvése, nem lehet vele mit kezdeni.” Nagyjából ez Sárosi Imre edzői ars poeticája, avagy saját bevallása szerint egészen addig kiváló úszónak tartotta magát – három percet is kibírt olykor a víz alatt –, amíg egy női versenyző meg nem előzte. Ekkor kezdett el azon gondolkodni, mi lehet a probléma. „Láttam az uszodában öreg embereket lebegni a víz tetején, nekem meg mindig lesüllyedt a lábam. Megfigyeltem, hogy a halak mind-mind másként jutnak előre a vízben, vagyis meg kell találni a megfelelő stílust. Meg az is eszembe jutott, hogy csak este nyolctól tudtam edzeni, heti háromszor. Olyanokat kerestem, akiknek több idejük van az úszásra, így kezdtem gimnazista lányokat tanítani.” Edző lett hát, egy szőnyegüzlet 174 pengős állását hagyta ott. Gyakorlatilag már 22 éves korában elkezdett tréningeket tartani, bár mellette megpróbált versenyzőként is helytállni (utóbbit kevés sikerrel). Tizenegy évig a Fradiban edzősködött, majd a világháború után az UTE és a Neményi Madiszban eltöltött rövidebb időszakok után 1949-ben került a BVSC-hez, ahol elkezdett sikert sikerre halmozni.

Ekkor már valóban nagyszerű és az életüket az úszásra áldozó hölgyek dolgoztak a keze alatt: Székely Éva, Szőke Kató, Gyenge Valéria, Littomeritzky Mária – ráadásul akkoriban több másik edzőóriás tanítványaival is zajlott a rivalizálás: Hunyadfi István és Rajki Béla szintén nagyon komoly és olimpiai aranyesélyes úszókat gardírozott. Különösen a Hunyadfi-csapattal zajlott igen komoly vetélkedés. Ha az egyik kompánia fél hétre ment az uszodába, legközelebb a másik társaság már hatkor ott volt. Ha az egyikük napi két edzést tartott, akkor a másik hármat akart. „Ez hajtott bennünket, a rivalizálás. Az viszont eszünkbe sem jutott, hogy elvegyük egymás versenyzőit” – emlékezett vissza Sárosi, akit idővel mindenki csak Mestinek szólított. Egyik tanítványa, Gyenge Valéria egyik visszaemlékezésében így tárta fel az akkori sikerek titkát: „Sárosi és Hunyadfi megelőzte a korát, igaz, akkoriban még elsősorban a mennyiség számított, egyáltalán nem volt komolyabb intenzitása az úszásoknak” – mondta, mosolyogva hozzátéve, hogy az 1952-ben úszott 5:12-es olimpiai rekord ma egy serdülőbajnokságon sem lenne nagy szám. „De ne feledjék, akkoriban kézzel kötött pamutfürdőruhákban úsztunk, amibe felül belement a víz, éreztük a súlyát közben – a mai dresszek meg olyanok, mintha egy második bőrük lenne a versenyzőknek.” Így vagy úgy, a helsinki olimpián elképesztő diadalmenetet produkáltak a magyar úszónők: az akkori programban lévő öt olimpiai számból négyet nyertek; a három egyéni bajnok (Szőke Kató 100 gyorson, Gyenge Valéria 400 gyorson és Székely Éva 200 mellen) egyaránt Sárosi tanítványa volt.

A Mesti később szívesen beszélt az 1952-es aranyözönről. Egyik interjújában így idézte fel a történéseket: „Nyert 100 gyorson Szőke Kati. Tapsoltak a hollandok, mert nem amerikai győzött, az amerikaiak meg azért, mert nem holland. Bajnok lett Székely Éva meg Gyenge Vali is, aztán a váltó, akkor már nem ujjongott sem holland, sem amerikai. A végén odajött hozzám az amerikai főedző, hogy mondjam már meg, hol van az a Magyarország, mert kereste a térképen mindenütt, tenger meg óceán partján, de nem találta. Hát ott vagyunk a pusztán...” Aztán egy másik emlékidézés: „A legbüszkébb arra vagyok, hogy harminchétben egy újságírónak megjósoltam, Szőke Kató olimpiai bajnok lesz. Azt mondtam neki – azt hiszem, a Színházi Élet újságírója volt –, hogy figyeljen ide, ez a kis lány ötvenkettőben száz gyorson olimpiai bajnok lesz. Mosolygott, de leírta. Kató akkor kétéves volt... Egyébként jobban szerettem hölgyekkel dolgozni. Terhelhetőbbek, mint a férfiak, nagyobb az akaraterejük. Székely Évával együtt edzettem egy fiút is. Egymás mellett úsztak a medencében. Az edzés közepén a fiú kibukott, Mesti, ezt én nem bírom tovább! Éva bírta, bajnok is lett belőle. Persze nem elsőre. Úgy vittem ki a negyvennyolcas, londoni olimpiára, hogy nyerni fog. Megbetegedett, negyedik lett. Mondtam neki, idefigyeljen, nem hagyhatja annyiban, ötvenkettőben nyerni fog. Azt válaszolta, rendben, de ha nem sikerül, megölöm magát! Helsinkiben ugyebár olimpiai bajnok lett kétszáz mellen.” Apropó, Székely Éva – a közismert anekdota szerint egy különösen kemény téli edzés úgy alakult, hogy a tanítványnál erősen felment a pumpa, miután ők kint úsztak a zimankóban, miközben Mesti a melegből figyelte őket, és még egy ércesebb megjegyzést is megengedett magának, mire Éva azon melegében (hidegében...) lekevert egyet neki. Ilyen még aligha történt a sportág históriájában (a fordítottja elég sokszor...), ám az is egyedi, ahogy Sárosi reagált ott helyben: „A pofon erejéből ítélve nagyon eredményes volt a mai edzés” – és ezzel le is tudta az egészet. Ebben rejlett a nagysága. A női aranygeneráció mellett két korszakos férfiúszót, Nyéki Imrét és Tumpek Györgyöt is igyekezett a legmagasabb csúcsokra eljuttatni, ám velük nem tudott hasonló sikereket elérni.

Óriási nemzetközi elismertségnek örvendett, ám hiába hívták Svédországba, Franciaországba, 1956-ban az Egyesült Államokba – nem volt hajlandó nekiindulni az ismeretlennek. Hunyadfival ellentétben nem beszélt jól semmilyen idegen nyelvet, és saját bevallása szerint nem akarta, hogy egy edzésen a gyerekek kinevessék a rossz angolja miatt. A hatvanas években, noha 1963 és 1966 között szövetségi kapitánynak is kinevezték, elkezdtek cikkezni arról, hogy mintha kissé megrekedt volna az edzői karrierje, már nem lobog benne ugyanaz a tűz – ő viszont bebizonyította, hogy nem csak az elittel lehet alkotni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett óvodásokat úszni tanítani, mégpedig óvodai rendszerbe foglalva – és ez a találmánya sok mindent megváltoztatott. Ő maga egyre inkább itt találta meg a mindennapok örömét, a következő évtizedekben saját bevallása szerint több mint 13 ezer kisgyerkőcöt tanított meg úszni. 1974-ig vezette a Bp. Spartacus úszóóvodáját (amely, immár a Kőbánya SC égisze alatt a mai napig etalonnak számít), aztán nyugdíjba vonult. Ekkor már bátrabban utazott külföldre, előadásokat is tartott, többek között a Yale Egyetemen, Bárány Istvánnal könyvet írt az úszók képzéséről, 1981-ben beiktatták a Nemzetközi Úszó Hírességek Csarnokába (ISHOF), itthon pedig egy sor kitüntetéssel ismerték el páratlan pályafutását. Irigylésre méltó élete irigylésre méltóan hosszúra nyúlt: életének 98. évében szenderült örök nyugalomra.

• Magyar Köztársasági Érdemérem ezüst fokozat (1947) • Magyar Köztársasági Sportérdemérem bronz fokozat (1949) • Sport Érdemérem arany fokozat (1955) • Mesteredző (1961) • a Ferencvárosi TC örökös tagja (1974) • az Úszó Hírességek Csarnokának tagja (1981) • örökös mesteredző (1993) • Óbuda díszpolgára (2001) • Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (2006) • A magyar úszósport halhatatlanja (2014)