Edző és uszodaigazgató
Szerette a vízilabdát, és mivel gyorsan felmérte, hogy játékosként nem viheti sokra, már húszévesen edzősködni kezdett. 1936-ban a BSZKRT SE vezetőedzőjének nevezték ki. A klub szakosztályát is vezette, 1945-ben rövid ideig ügyvezető is volt, de ez nem tarthatott sokáig, mert szakértelmére inkább más területeken számítottak. Volt az úszóválogatott kapitánya, 1948-tól pedig a Nemzeti Sportuszoda igazgatója. A visszaemlékezések szerint mindent el tudott intézni, hatékonyságában közrejátszott, hogy érdes hangján csak annyit mondott: tudom, amit tudok. Az 50-es évek kezdetén, amikor mindenkinek volt félnivalója, tagadhatatlanul tudott gyorsítani az ügymeneten, ha így förmedt rá valakire.
A magyar póló második aranykorának katalizátora lett
Az 1952-es olimpia előtt gondoltak rá először, hogy ő lehet a kapitányi poszton a megoldás. Rendkívül intelligens ember volt, jó helyzetfelmérő képességgel. Tisztában volt azzal, hogy a csapat két vezéregyéniségének nem adhat érdemi tanácsokat, így hallgatott Markovits Kálmán és Gyarmati Dezső taktikai megérzéseire, meglátásaira. A játékrendszer megtervezésében kikérte a legjobbak tanácsait, és inkább a felkészülés erőnléti részére helyezte a hangsúlyt, a megfelelő úszásmennyiségre és minőségre. A testvérére, a szintén edzősködő Lajosra is hallgatott, amikor a keretet kellett kijelölni. 1952-ben a csapat veretlenül nyert olimpiát. Az úszók is sikert siker halmoztak, aztán 1954-ben mindegyik posztjáról lemondott. 1956-ban tért vissza, átvette a pólósok felkészítését, és Melbourne-ben a csapat megvédte az elsőségét, ekkor volt az ismert szovjetek elleni véres meccs is. 1958-ban Lemhényi Dezsőnek adta át a csapat vezetését, ő pedig eközben diplomáciai előmenetelére összpontosított. Beválasztották az európai és a nemzetközi szövetség testületeibe is. 1961-ben a FINA alelnöke lett.
Visszatérés - ezüstérmekkel
1970-ben arra jutott a hazai vezetőség, hogy a póló vele állhat ismét felfelé ívelő pályára. Eközben a játék jelentős változáson ment át, mert bevezették a támadóidőt, negyedek lettek, és már lehetett cserélni. Tudott alkalmazkodni az újításokhoz, két segítőt vett maga mellé: Gyarmati Dezsőt és Kárpáti Györgyöt. Utálta az edzőtáborozásokat és a bírókat, ami a játékosok szemében nagy pozitívum volt. Az emberelőnyöket 8 a 7 ellen gyakoroltatta, vagyis meglehetősen unortodox módon közelített a játék felé. A röplabdát is bevette a felkészülésbe, amivel ismét a szokatlan utat választotta. Az 1972-es müncheni olimpián sem kapott ki, de a döntetlenek a szovjeteknek kedveztek, és az övék lett az aranyérem. Ezek után ismertette legendás mondatát:
Lemondok, mert a vízilabdában az ezüstérem kudarc.
“„
Könyvek és filmek
A lemondása után a tudományos élet felé fordult, igaz már addig is szerelmese volt a víz alatti mozgás tanulmányozásának, és megörökítésének. Már az ötvenes években árgus szemekkel figyelte, mi történik a vízben, és ki, milyen technikával halad előre. Számtalan felvételt készített erről. A versenyúszás technikájáról olyan szakkönyvet írt 1955-ben, amit angolra is lefordítottak. 1978-ban Úszástanítás, úszástanulás címmel jelent meg újabb kötete, majd Gallov Rezső szerzőtársaként jegyezte a Korszerű vízilabdázás című művet. Halála előtt két évvel, 1998-ban Magyar örökség díjat kapott.