Olimpiai bronz 16 évesen
A MÚSZ újonc versenyén tűnt fel, 1922-ben, és rögvest négy távon is győzött, nem csoda, hogy már egy évvel később nemzetközi viadalokra vitték, 16 esztendősen pedig benevezték a párizsi olimpiára is az egyre nagyszerűbb időket produkáló ifjú hátúszót. Ő pedig meghálálta a bizalmat, és nem kis meglepetésre, az úszócsapatból egyedüliként bronzérmet szerzett a száz méteres számban (mivel akkor az volt az egyetlen táv, joggal nevezhették a világ harmadik legjobbjának.
„Húszan indultunk, és nagyon boldog voltam, amikor sikerült beküzdeni magam a világ legjobb úszói közé. A döntőben teljes erőbedobással, fanatikus akarással versenyeztem, és minden idegszálammal küzdöttem a dobogós helyezésért. Sikerült, két egyesült amerikai úszó mögött harmadik lettem, és ezzel elnyertem a legjobb európai hátúszó címet” – emlékezett vissza később a párizsi remeklésre.
Utóbb azt is elárulta, a 38 órás (!) vonatutazás – melynek során az olimpikonok harmadosztályon senyvedtek, a testesebbeknek jutott az ülés, a vékonyabbaknak a felső poggyásztartó a négyfős kabinokban... –, illetve az uszoda 16-17 fokos vize, továbbá a játékok feszültsége erősen rányomta a bélyegét a teljesítményükre. Már elsősorban a többiekére, mert Bartha önmagához képest kiválóan szerepelt.
Egy nyolcvanas években adott interjúban egy különleges történetet is megosztott annak kapcsán, hogy az eredményhirdetésére valamilyen okból Károly román koronaherceget delegálta a NOB, ami néhány évvel a trianoni trauma után kiverte a biztosítékot a magyar táborban.
„Az úszó- és pólócsapat hosszú tanácskozás után úgy határozott, hogy fogadjam el Károlytól az érmet, majd utána a közönség felé fordulva hangosan kiáltsam, hogy: nem, nem soha! A magyar tábor ezután ezt háromszor fogja megismételni. A terv nagyon tetszett mindannyiunknak. Ugyanakkor rettenetesen drukkoltunk, vajon mi lesz ebből? Minden másként alakult azonban, ugyanis a tüntetésből nem lett semmi, mert dr. Donáth Leó, a csapat vezetője valahonnan megneszelte készülődésünket. A díjkiosztási ünnepségre menő autóbuszunkat olyan ravaszul irányította, hogy egy félórával lekéstük a ceremóniát. Az érmemet Donáth vette át. Nagyon sajnáltuk, hogy meghiúsították a tervünket. Utóbb azonban elismertük, hogy igaza volt Donáthnak, mert a világ sportolóinak nagy ünnepén, az olimpiai játékokon nincs helye semmiféle politikai tüntetésnek.”
Eb-ezüst, botrány a Csasziban, rendőrkordon a Bristolnál
Bartha sajnálatosan rövidre kurtított karrierjének második csúcspontja viszont konkrét botrányt generált – mégpedig az első, budapesti Európa-bajnokságon. A párizsi játékok alapján egyértelműen esélyesnek tűnt a Császárban, és a döntő végén úgy festett, meg is nyerte az aranyérmet, ám a zsűri hosszas huzavona után, a közönség baljós morajlása közepette holtversenyt hirdetett, és újraúszást rendelt el a német Gustav Frochlich-hel... Mondjuk úgy, a korabeli krónikák alapján nehéz teljesen korrekten visszaadni a történteket, a bulvárlapok természetesen felturbózták az események sorát, a magyarok elleni nemzetközi összefogásról értekeztek, a néhány nappal később született tudósítások alapján ugyanakkor egy kevesebb érzelemmel, ám annál több bírói rutintalansággal átszőtt történet áll össze.
A francia zsűrielnök, Drigny – aki később a FINA elnökeként asszisztált ahhoz, hogy Bárány István ne juthasson a száz gyors fináléjába az 1932-es Los Angeles-i olimpián – nem igazán szokott hozzá az ilyen éles helyzetekhez, és képtelen volt eldönteni (pláne nem 10 ezer tomboló hazai néző nyomása alatt), hogy kit hirdessen ki elsőnek, és inkább holtversenyt és újraúszást rendelt el. Ekkor az 1904-ben, a St. Louis-i játékokon hasonló szituációban a helyiekkel ökölpárbajba keveredő, aztán másodjára győzedelmeskedő, a Császárban pedig már indítóként közreműködő Halmay Zoltán odavágta a startpisztolyt a zsűriasztalra, mondván, „csaláshoz nem asszisztál”. Mindez nem használt a sportdiplomáciai huzavona során, de végül jött az újraúszás, melynek során egyértelműen a 19 éves magyar számított az esélyesnek, ám elidegeskedte a második finálét. Rosszul startolt, szabálytalanul fordult, azaz hiába jött be elsőként, a forduló miatt végül úgy diszkvalifikálták, hogy az ezüstérmet azért megkapta. Utólag, mert ott helyben az egyre fenyegetőbbé váló közhangulat miatt nem hirdették ki az ítéletet, azt gondolták, a magyar pólósok meccse levezeti a feszültséget.
A fanatikus szurkolók azonban nem tágítottak, s miután kiderült, hogy Barthának csak a második hely jutott, olyan tüntetés kezdődött, hogy a karhatalomnak kellett visszatartania a felbőszült rajongókat. Miután kiderült, hogy a zsűri időközben visszahúzódott a Bristol hotelbe, több százan arrafelé vették az irányt, ám végül elmaradt a közvetlen számonkérés, miután időben rendőrkordont vezényeltek a szálloda köré... Ennyit arról, mennyit jelentett egy százméteres hátúszó Eb-finálé akkoriban Budapesten.
Csalódás, állástalanság, kivándorlás
Barthának később ugyan külön serleget csináltattak a tehetősebb rajongók, rajta „A 100 méteres hátúszás igazi győztesének” felirattal (ma a Sportmúzeum őrzi az ereklyét), a tehetséges sportoló hamarosan kikopott az uszodákból. Annak idején ugyanis a sportolásból kizárólag a profi futballisták élhettek meg, mindenki másnak rendes állás után kellett néznie, Bartha ráadásul családjára sem számíthatott, apját a világháborúban veszítette el, édesanyja betegségben halt meg korán, azaz árva gyerekként nőtt fel, nagyanyja lakásában éldegélt.
Ahogy a Pesti Napló torokszorító riportja számolt be róla 1927 áprilisában: „Az egyszerű rézágyon, a fehér szekrény tiszta tükrén, a kis könyvespolcon és az asztalka hímzett térítőjén a jóságos nagyanya kezemunkája látszik. Bartha Károly a nagymamájánál lakik, ebből a kis udvari szobából indul el kora reggel munkát keresni, amikor a tejeskocsik dübörögnek végig a Rákóczi úton és éjszaka tér vissza, már egy esztendeje eredménytelenül.”
Ugyanitt Bartha még egyszer szavakba öntötte az egy évvel korábbi csalódást: „Az egy kicsit elszomorított. Megerősítette azt a külföldön és idehaza kialakult nézetemet, hogy a magyarok túlzott udvariassága, rosszul értelmezett lovagiaskodása fölöttébb veszedelmes, káros a magyar sportra, sőt talán a külföldön kivívott tekintélyünkre is. Az idegen nemzetek nem honorálják az előzékenységet és mindennél távolabb áll tőlük a lovagias érzelem. Kivétel nélkül erőszakosak, kíméletlenek és ha csak sehol, nem tűrik el, hogy más országok sportolói győzzenek velük szemben. Szóval, vitával, minden eszközzel verekszenek a pontokért, a vendégeket lehendikepelik a koszttal, szállással...”
Ez az egyik utolsó tudósítás az ifjú tehetségről, ezután még néhányszor előkerül a neve 1927-ben és 1928-ban egy-egy próbálkozás, válogató kapcsán, ám sosem bajnokként, netán esélyesként. Végül hat évvel később írt arról az Est című lap, hogy „A fiatal és még nagy karrier előtt álló Bartha Károly az igazságtalannak érzett ítélet folytán teljesen kedvét vesztette a sportolástól. Még néhány versenyen elindult, azután eltűnt Budapestről. Olaszországba ment, mint úszótréner is felbukkant, azután híre jött, hogy művészi pályára lépett. Kitűnő táncos volt, táncosnak készült. Sok küzdelmes év után Párizsba került. Most azután isméthír érkezett róla.
Párizs egyik legelőkelőbb lokáljában, a Lidón lép fel partnernőjével Nita és Roy néven.
Ez a tánckettős már elég jó névre tett szert Európában és sok rívűben szerepelt mint táncattrakció. A Lido nevű mulatóhely arról nevezetes, hogy nagy parkettje, színpada és óriási nézőtere, mellett teljes uszoda is van benne. Nappal itt treníroznak, a francia Cartonnet például itt úszta világrekordjait, este pedig víziprodukciókat tartanak benne: görlök fejest ugranak a vízbe, »velencei éjt« rendeznek és más ilyen dolgokat mutatnak be. Ezt a lokált valósággal Barthának találták fel.
Mikor befejezi számát a parketten, átöltözik úszódresszbe és bemutatót tart a medencében.
Mind a két produkciót lelkesen megtapsolja a világ minden részéből összesereglett közönség. Bartha hozzátartozóinak írja, hogy nagyon jól megy a sora.”
Azaz ha másként is, de végül megtalálta számítását a medencében és környékén Párizsban, majd Itáliában – egészen 1962-ig, amikor kivándorolt az Egyesült Államokba. Bostonban telepedett le, idővel a Csárdás nevű éttermet vezette, s végül ott is hunyt el 84 esztendősen, 1991-ben.