Örök hűség a Mészihez”
„E. Kovács Éva mozdulatművész, pedagógus, koreográfus 100 éve, 1922. február 14-én született az I. kerület, Mészáros utca 4. számú házban. Szülőházát és a kerületet nem hagyta el élete 96 éve során. 1945-ben alapította meg mozdulatművészeti iskoláját, a későbbi I. kerületi Művészi Torna Munkaközösséget, a „Mészi"-t, ahol több mint 60 éven át tanította az esztétikus mozgást, adta át a test és lélek egységének fontosságát, a zene és a mozgás harmonikus kapcsolatát gyerek és felnőtt tanítványainak” – írták róla születésének centenáriumán a Várnegyed című lapban emlékét őrző tanítványai.
Az 1956-os olimpiai bajnok kéziszercsapat koreográfiájában erősen benne volt”
„1948 után a mozdulatművészet egyszeriben megszűnt: burzsuj csökevénynek minősítették. Az orosz Siskarjova kitalálta, ha nem engedik, hogy modern táncművész legyen, akkor ő sportot fog ebből csinálni, írt egy könyvet, amely szerencsére eljutott hozzánk is, ennek kapcsán született meg a ritmikus gimnasztika, ami ma már olimpiai szám. Híres tornász aranycsapatunk, Keleti Ágnes, Tass Olga, Gulyás Erzsi, Korondi Gréti olimpiai bajnokságot szereztek a ritmikus sportgimnasztika kéziszereivel, amelyek koreográfiáiban én erősen benne voltam” – mondta Jálics Kingának arról, hogyan lett sportág a művészetből, s mi volt edzői-tanítói pályájának legnagyobb sportsikere.
Szenvedélyes expresszionista művész volt
Halála után a magyar mozdulatművészek közössége és a család által kiadott tisztelgő visszaemlékezés szerint „E. Kovács Éva egyike volt azoknak, akik még a műfaj hőskorszakában váltak művésszé és pedagógussá. Szenvedélyes expresszionista művész volt, makacs és kérlelhetetlen, kifejező és megállíthatatlan, akit a belső tüze vezetett tovább minden akadályon. Táncos életútja háromévesen Székely Zsuzsa tanfolyamán kezdődött, idővel diplomát szerzett mozdulatművészetből és általános táncból, külföldön több művésztől tanult. Később saját iskolát nyitott Budán, a Mészáros utcában, az iskolát 1952-ben államosították, de munkaközösséget alakítva művészi torna néven tovább tanította a mozdulatművészetet. Az ötvenes években a magyar női tornászválogatott edzője és koreográfusa volt. A Színművészeti Főiskolán tanított kifejező mozgást, a rendszerváltás után pedig egykori mestereivel és kollégáival szerepet vállalt a műfaj feltámasztásában, és beállt az újraalakított egyesület vezetésébe. Kilencvennégy éves koráig tanított.”
Szerencsésen ötvözte a két iskola tapasztalatait
Fenyves Márk a Táncművészet című lapban megjelent méltatása szerint „egyike volt azoknak, akik még a műfaj hőskorszakában váltak művésszé és pedagógussá. Szólistája volt - még növendékként - a híres Dienes-féle Orkesztika Iskolának (ahonnét egyéni ambíciói és a szabadság keresése hajtotta tovább), majd végzettként a népszerű Berczik Tánccsoportnak (ahol azt érezte, egyénisége kiteljesedhet). Szerencsésen ötvözte a két iskola tapasztalatait, erényeit. Alkotásaival fellépett egyebek mellett a Zeneakadémia, az Operaház és az Erkel Színház színpadán. Még közvetlenül a műfaj betiltása előtt, 1947-ben, fiatal táncművészként nemzetközi sikereket ért el, a világ legnagyobb táncos személyiségei közé tartozó Harald Kreutzberggel, Hanna Bergerrel és Rosalia Chladekkel szerepelt együtt Bécsben. (…) Növendékei közül sokan a magyar táncélet, a sport és a gyógytorna generációját gyarapították. Edzője és koreográfusa volt a magyar női tornászválogatottnak, tanára a Színiakadémiának, és a Dévény-módszer sem lenne elképzelhető az ő munkássága nélkül.”
Patocska Mária mestere is volt
Leghíresebb, s szakmai szempontból legfontosabb mestere Berczik Sára volt, az ő tanítványai között olimpiai bajnok (Tass Olga) és olimpiai érmes (Ducza Anikó) is volt. A hatvanas évektől az éledező művészi torna, más néven ritmikus sportgimnasztika egyik legfontosabb hazai mestere volt, ő fedezte fel és tanította a korszak legjobb magyarját, Patocska Máriát, akinek edzője is volt az Újpesti Dózsában.