Tamási

Ibolya

A keménykötésű fiatal lány saját bevallása szerint egy véletlennek köszönhetően lett cselgáncsozó, hogy aztán a sportág egyik úttörőjévé és rekorderévé váljon. „Tizenhárom éves koromban levittem a kutyánkat sétálni a térre. Ott egy fiatalemberrel, egy vizsla gazdájával összeszólalkoztam, lezavart egy fülest, én meg cserébe kirántottam alóla a talajt, aztán elfutottam... Fél év múlva, amikor ismét találkoztunk, azt javasolta, hogy ha már ennyi energia tömörült belém, próbálkozzak a dzsúdóval, és elvitt a Spartacushoz. Ott ragadtam egy edzés után, közben azt is tisztáztuk, hogy akkor nekem volt igazam. Anyámnak nem is mertem elmondani, hova járok kutyasétáltatás ürügyén. Később meg már ő ösztökélt, főleg, amikor lusta voltam, és nem akartam edzésre járni: Kapsz két pofont vagy szedelőzködsz! – fenyegetett, és mentem” – idézte fel a kezdeteket a korabeli sajtóban Szunyogh Ibolya, aki férje révén már Kékes Ibolya néven vált ismertté a sportág berkein belül.

A Spartacusban Króner Ferenc és Varga Imre tanította meg az alapokra, és kísérte az első években, de megfordult dr. Skapinyecz József, majd Illés Sándor kezei alatt is. Ez volt a női dzsúdó hőskora, amikor Magyarországon még nem volt kifejezetten elfogadott a nők szerepe a küzdősportokban, éveken át csak amolyan házi versenyeket rendeztek a lányoknak. Kékes Ibolya húsz évesen érte el első jegyzett eredményét, és mindjárt ezen a versenyen történelmet is írt: 1983 októberében rendezték meg az első női magyar bajnokságot, ahol a 72 kilósok között és az open-kategóriában is bajnok lett. Már ekkor ő volt a női csúcstartó Magyarországon,é s csaknem három évtizeddel később is – amikor abbahagyta – az örökrangsor élén állt, tizenhárom bajnoki arannyal...

A férfias bicepszet építő dzsúdós lány természetesen felkeltette a szakemberek figyelmét is, Króner Ferenc mesteredző pedig fejébe vette, hogy a nőket is kivezeti a nemzetközi porondra, így aztán az 1984-es női világbajnokságra utazó csapatban is helyet kapott Kékes Ibolya. „Amikor a mieink esélyeit kezdenénk latolgatni, el kell mondani, hogy bármiféle bölcselkedés, szakmai előremutatás fölösleges lenne. Elsősorban azért, mert lányaink — mivel először indulnak világbajnokságon — nem ismerik a nemzetközi mezőnyt, és a külföldiek sem őket” – fogalmazott az elutazás előtt. Az osztrák fővárosban Kékes Ibolya – aki a magyar nők közül elsőként lépett tatamira világbajnokságon – ausztrál, tajvani és Puerto Ricó-i ellenfelének is begyűjtötte a skalpját, de a mieink számára még valóban igen erős mezőnyben ezzel sem tudott a helyezettek közé kerülni.

Újabb bajnoki címek következtek, 1986-ban egy sikertelen világbajnokság Maastrichtban, majd egy újabb mérföldkő: Kékes Ibolya lett a magyar cselgáncs első világbajnoki helyezettje: az első „összevont”, férfi és női dzsúdó világbajnokságon, Essenben a 66 kilós súlycsoportban a hetedik helyen végzett, nem csoda, hogy 1987-ben az Év női cselgáncsozójának választották Magyarországon. Kell-e mondani, ezt a címet is elsőként kaphatta meg, korábban ugyanis csak férfiaknak járt ez az elismerés a sportágban. Tegyük hozzá: a női válogatottak a saját pénzükből utazhattak az esseni világbajnokságra (akkoriban a szerény személyes valutakeret alapján lehetett a nyugatnémet márkát kiváltani), a honi szövetség csak annyit tudott ígérni, hogy jó eredmény esetén itthon, forintban megtérít valamennyit a költségekből. Arról persze nem szólnak a korabeli híradások, hogy vajon történt-e efféle valutaváltás...

Kékes Ibolya 1988-ban az Európa-bajnokságon is bemutatkozhatott, de Pamplonában sem volt szerencséje a sorsolással, Essen után ismét az NSZK világ- és Európa-bajnok klasszisa, Schreiber várt rá az első körben, aki mindkét alkalommal meg is nyerte a tornát. A Spartacus dzsúdósa azonban ezekben az években már több iskola padjait is koptatta a tatamik mellett, 1988-ban elvégezte a rendőr tiszthelyettes-képző iskolát és zászlósként a BRFK bűnüldözési osztályának nyomozójaként dolgozott, 1989-ben pedig a cselgáncs szakedzői diplomát is átvehette a Testnevelési Főiskolán. A munka mellett kevesebb ideje jutott a sportra, de a kilencvenes évek elején – immár új férje nevén, Tamási Ibolyaként visszatért kedvenc küzdőterére, egészen 1994-ig versenyzett rendszeresen, még a válogatott keretbe is visszakerült.

Aztán évekig nem hallatott magáról, de amikor újra felhúzta a cselgáncsruhát, hamar meglátszott: nem felejtett semmit. 2003-ban az első veterán Európa-bajnokság hírére döntött úgy, hogy ismét kemény edzésbe áll, és Kecskeméten nem is vallott szégyent, ezüstérmet nyert. 2004-ben – immár az UTE színeiben – tagja volt a női bajnokcsapatnak, majd 2005-ben újra elkezdte az egyéni bajnoki címeket gyűjteni: 2010-re jött össze a bajnoki rekordot jelentő tizenhárom. Abban az évben Budapesten rendezték a veteránok világbajnokságát, amelyen Tamási Ibolya nagy sikert ért el, felállhatott a dobogó felső fokára. A versenyzéssel szakított, de soha, egyetlen pillanatra sem szakadt el szeretett sportágától, egyesületében a fiatalok felkészülését segítette, és minden évben részt vett a hazai világversenyek, világ- és Európa-bajnokságok, Hungária-kupák, Grand Prix-k és Grand Slamek rendezésében. Az úttörő-rekordert 2022-ben, ötvennyolc éves korában egy értelmetlen közúti baleset ragadta el a dzsúdócsaládtól.

• Világbajnoki 7. helyezett (1987, Essen, 66 kg) • 13x magyar bajnok (1983, 72 kg és open; 1984, 66 kg; 1985, 66 kg; 1986, 66 kg és open; 1988, 66 kg és open; 1992, 72 kg; 2005, 78 kg; 2006, +78 kg; 2009, 78 kg; 2010, +78 kg) • Veterán világbajnok (2010, Budapest, 78 kg) • Veterán Eb-bronzérmes (2003, Kecskemét, 78 kg)

• Judoinfo.hu • Judoinside.com • Sági József: A magyar judo fél évszázada • Arcanum