Nyíri

Lajos

Nyíri Lajos Abonyban született 1950. július 25-én, szülei Nyíri Lajos és Fehér Ilona. Egészségesen született, azonban a gyermekbénulás hulláma őt sem kímélte, 1 évesen megbetegedett és jobb lába lebénult, annak ellenére, hogy injekciót is kapott. Az, hogy a bénulás vagy esetleg a helytelenül beadott injekció következtében vészelte-e át így a vírust, nem tisztázódott. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy teljes életet és egy nagyszerű sportolói pályafutást tudhasson magáénak, mely során összesen 119 aranyérmet nyert nemzetközi és hazai versenyeken.

Vidéken járt általános iskolába egészen 6. osztályos koráig. Mozgássérültsége miatt folyamatosan „bicebócának” csúfolták, így elhatározta, hogy felköltözik Budapestre. Szerencsére a rokoni kapcsolatok ezt lehetővé tették. Ugyan édesapja eleinte ódzkodott a gondolattól, hogy fia intézetben legyen, de végül támogatta őt, aki szeretett volna más közegbe kerülni. Így felutazott a fővárosba és az általános iskola maradék két évét a Mozgásjavítóban, akkori nevén a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonában töltötte, ahol egyenjogúság volt, nem gúnyolódtak egymással a gyerekek. Sportkarrierje is itt vette kezdetét, az új környezet lehetővé tette számára az edzést.

Az atlétikát és az ülőröplabdát párhuzamosan csinálta, előbbire egészen 18 éves koráig autodidakta módon készült. A Mozgásjavítóban felmerült az igény, hogy legyen sportegyesület a mozgássérültek számára is, így 1970-ben Zsótér Pál igazgató és Vámosi Károlyné közreműködésével létrehozták a Halassy Olivér Sport Clubot, melynek alapítói közt szerepelt Nyíri Lajos is. Az egyesület révén tudtak pályán edzeni a salakos udvar és tornaterem nyújtotta helyiségeknek köszönhetően.

A New York-i Fáklya Világjátékok (a paralimpia akkori elnevezése) előtt négy évvel találkozott későbbi edzőjével, Vinkó Györggyel, aki rávilágította arra, hogy hiába dobta messzire a szert, azt mindvégig rossz technikával tette. A tréner segítségével új és nagyobb szabású lehetőségek nyíltak meg az atléta előtt, aki szembesült a közelgő New York-i nemzetközi verseny közeledtével is. Kezdetét vette tehát a felkészülés, hogy a közelgő paralimpián már a helyes technikával állhasson rajthoz. Egyre jobb és jobb lett, hazai szinten már nem voltak ellenfelei.

A paralimpiára azonban nem volt elég az országos bajnoki cím, volt egy hazai kvalifikációs szint, amit meg kellett dobnia ahhoz, hogy kivigyék versenyezni. Ezt a szintet Nyíri Lajos az év összes versenyén teljesítette, de egyik sem számított, csak akkor volt érvényes, ha a felmérő versenyen is sikerült neki. Azonban olyan nagyot szeretett volna dobni, olyan nagyon, hogy az erőlködés következtében elszakította a kulcscsontját tartó izmot és ennek következtében elmaradt a szinttől. Szerencsére edzője, Vinkó György meg tudta győzni a vezetőséget, hogy csak egy kis gyengeség, láz miatt szerepelt rosszul tanítványa, az év során korábbi eredményei bizonyították, hogy helye van a paralimpián. A sérülését eltitkolták, nehogy amiatt mégse mehessen, a versenyig hátralevő idő pedig elegendő volt a felgyógyuláshoz.

Az 1984-es Magyar Paralimpiai Csapat tehát Nyíri Lajossal kiegészülve utazott New York-ba, ahol az L5-ös kategóriában állt rajthoz gerelyhajításban és diszkoszvetésben, mindkét számban egyaránt a harmadik helyet szerezte meg. Utólagos állítása szerint az előtte végző két német ellenfele nem megfelelő kategóriába került, kevésbé voltak sérültek, mint a mezőny többi tagja. Nyíri Lajos szerette volna megóvni az eredményt, hiszen emiatt igazságtalannak titulálta a versenyt, de a magyar delegáció félt, hogy hazaküldenék őket emiatt. Nem akarták, hogy megismétlődjenek az 1976-os torontói paralimpián történtek, ahonnan 1-2 versenynap után haza kellett térnie a versenyzőknek. Illetve a hidegháborús helyzet miatt is volt bennük félelem, az olimpiára ugyanis Magyarország nem engedte ki sportolóit az akkori politikai nyomás miatt.

Nyíri Lajos a legtöbb versenyén pár centiméterrel nyert, jó versenyzőtípusnak tartotta magát, az adrenalin mindig annyira feldobta, hogy versenyhelyzetben, nyomás alatt ki tudta hozni magából a maximumot. „Nem elég a jó fizikális állapot, a robbanékonyság és az erő – mondta, - a mentális erő ugyanúgy fontos.” Arra az egy-két percre, mikor oda kellett állni és dobni kellett, mindig olyan fókuszba tudott kerülni, hogy a lehető legjobban tudott teljesíteni. Eredményei miatt nemzetközileg is ismert volt, a kommunista rendszerben is évi hatszor-hétszer tudott külföldre utazni, főként nyugatra, emiatt sokszor kémnek titulálták a hatóságok, ugyanis nem értették, hogy mit keres ennyiszer külföldön egy mozgássérült férfi.

A versenysportot 1986-ban, 36 évesen fejezte be a korára hivatkozva, valamint ép lábában roncsolódott a térdízülete, nem tudta már jobban terhelni. Visszavonulása előtt, az abban az évben, Svédországban megrendezett világbajnokságra kiutazott, de eredményei elmaradtak az elvárttól, egy negyedik és hatodik hellyel tért haza és ezt követően visszavonult az atlétikától. Összességében örült volna, ha a befejezés is érmeket tartogatott volna számára, de sportolói karrierje így is példaértékű az utókor számára.

A sportszeretete idős korára is megmaradt, túl a hetvenen is úgy nyilatkozott, bármikor képes lenne ülőröplabdázni. Ebben a sportágban is szép eredményeket ért el, 1970-től kezdve 7 évig folyamatosan országos bajnokok voltak. Ezt követően az atlétikára fókuszált a minél sikeresebb felkészülés érdekében.